2008. február 16. Berettyóújfalu, Parola Pinceklub

Négy év. Sok, vagy kevés? Attól függ, hogy mibõl. Négy év alatt az ember elvégez egy középiskolát, fõiskolát, négy év alatt beleun ezerszer a melójába, vagy a régen szeretett kedvesbe. Csak talán a zene az, amit nem lehet megunni. Ha végiggondoljuk, életünk nagy részében körülölel minket a muzikalitás. Gondoljunk csak bele: azt ajánlják, hogy a várandós anyukák nyugtató, pihentetõ zenét hallgassanak, mert az jót tesz a kicsinek. Az óvodások tapsolva, énekelve tanulnak például sorba menni, egyszerre lépni. A kis verses mondókákon keresztül „tapasztalják” meg a napi életet is. Kodály és Bartók népének a vérében van a „zajongás”. Ki nem énekelt még spiccesen egy sarki krimóban magyar nótát? Ki nem ragadta magához a mikrofont egy karaoke-estén? Mert ahogy már megírták „öröm vagy bánat ér…” azt ki lehet fejezni a zenével.

Bocsássátok meg nekem ezt a kis kitérõt, de egyszerûen nem tudom másfelõl közelíteni a szombat estét. Ócska, talán olcsónak tûnõ közhelyet kell ide írnom: az év, nem, fennállásunk legjobb koncertjét élhettük át február 16-án Berettyóújfaluban.

Négy éve néhány srác úgy gondolta, hogy megpróbálkozik a közös zenéléssel. A stílus nem nagyon lehetett kérdés, hiszen mindannyian a metalzene világában éltek (élnek). Azt hallgatták, azt is akarták játszani. Az álomból valóság lett, jöttek a koncertek, a demók, a honlap és még sorolhatnám, de ezek már ismert tények. Az eredeti felállásból mára már nem sokan maradtak, de az, ami 2004 februárjában megszületett egy pillanatig sem halványult el. Február 16. megmutatta, hogy van értelme küzdeni, van értelme szenvedni. Mert egy zenésznek igenis kell a visszajelzés, legyen az pozitív vagy negatív.

Mi, az Abiocore úgy gondoljuk, hogy magunkat szeretnénk megjelentetni a számainkban. Ha ez tetszik másnak is, azt jó néven vesszük. Számunkra a zene kifejezési lehetõség, megnyilvánulási forma, amiben elmondhatjuk a minket foglalkoztató problémákat. És ha erre mások is fogékonyak, vagy valakit meg tudunk szólítani, már megérte a nyilvánosság elé állni.

Ez már a sokadik intermezzo, az én bûnöm. Egyszerûen most keresem a szavakat, pedig ez nem jellemzõ rám. Na, térjünk rá keményen a koncertre:

Még tavaly szeptember környékén határoztuk el, hogy ez év februárjában megtartjuk a negyedik „születésnapunkat”. Eddig valahogy nem jött ki a lépés - több okból is kifolyólag - de mára tisztázódtak a viszonyok, így nem maradt semmi akadálya egy jó kis emlékezésnek. Próbáltunk méltó emléket állítani ennek a négy évnek, ezért tõlünk szokatlan módon nagyon sok feldolgozást tanultunk meg. Olyan számokat vettünk fel erre az estére, amiket a jelenlévõk közül sokan nem is ismertek. Számunkra fontos a múlt, a „régiek” tisztelete, akiktõl tanultunk, vagy akikkel együtt zenéltünk. Ezúton szerettünk volna tisztelegni minden régi barátunk, ismerõsünk elõtt, akik hozzájárultak az Abiocore útjához. A feldolgozásokon kívül iszonyatos munkával elkészült az elsõ videoklipünk is, amiért hatalmas köszönet illeti KOCSIS ATTILÁT, AGÁRDI TAMÁST ÉS BALOGH LÁSZLÓT, hiszen õk voltak azok, akik kivitelezték, formába öntötték ezt a bemutatkozó anyagot. Nem tudom, hogyan lehetne kifejezni a hálánkat, majd megpróbáljuk valahogy (de semmi sittes módszer). Ezenfelül elkészült az Abiocore zenekar elsõ háttérvászna is, ezt UJHELYI SÁNDORNAK köszönhetjük, reméljük, hogy munkájára továbbra is számíthatunk, respect.

A cuccot már péntek este összeraktuk, hogy ne a koncert napján kelljen vele bajlódni. Ebben szintén voltak segítõink, hiszen HAJDÚ MIKLÓS kölcsönadott nekünk egy erõsítõt, amellyel már biztosabb megszólalást tudtunk összehozni, illetve nagyon-nagy köszönet illeti PAPP ZSOLTOT is, aki a „fülét” biztosította számunkra, felelve a hangzásért.

„Eljött hát a nagy nap, a Rock katonái újra együtt vannak”

Egy ideillõ Ossian-idézettel térek rá a szombatra. 18 órától próbáltuk összehozni, hogy halható és látható legyen az elsõ klippünk, hiszen koncertmeghívónkban ezt ígértük az embereknek. Akik pedig csak jöttek, jöttek és jöttek. Bevallom õszintén, volt bennem egy kis félsz, hogy milyen fogadtatása az estének, de a szombat minden várakozásunkat felülmúlta. Közel 100-an gondolták úgy, hogy nincs jobb kikapcsolódási lehetõség egy koncertnél. Gondoltuk, hogy erõs lesz az este, ezért a feladathoz méltó vendéget hívtunk: a debreceni Hatred Solutiont. Roliékkal már nem ez az elsõ közös programunk (reméljük, hogy nem is az utolsó), így tudtuk, hogy minõségi zenét kaphat a nagyérdemû.

És ahogy elkezdték! Azt hittem az ajtóban állva, hogy megindult a föld, iszonyatos erõ szabadult ki a hangfalakból. A „matek metal”-nak nevezett The Dillinger Escape Plan és a Converge mezsgyéjén mozgó debreceni négyes pokoli aprítást mutatott be. Szerintem teljes mértékben maguk mellé állították Berettyóújfalut. Lehet, hogy nem õk írják a legújabb szimfóniákat (ahogy mi sem), de olyan energiabombát robbantanak az emberben, hogy azt nem lehet nyugodt körülmények közt kibírni. Reméljük, hogy „ez egy gyönyörû barátság kezdete”. Hatred-ék is úgy nyilatkoztak, hogy életük egyik legjobb koncertje volt a szombati esemény. Soha rosszabbat!

Ezután a közönség megtekinthette a friss klippet, illetve a forgatásról készült verkfilmet, amiben a rendezõ srácok sanyarú sorsukról vallottak.

Ezt követte még egy meglepetés, aminek külön is örültünk, hogy összejött. Színpadra tudtuk állítani azokat az embereket, akik zenészként, segítõként velünk voltak ebben a négy évben. Név szerint: Rácz „Csacsa” Csaba dobolt, Török Imi basszusgitározott, Konyeczki Gyuszi pengette a gitárt és Kaczkó „Joe-T” Zsolti ragadta meg a mikrofont. Két számot adtak elõ, kissé átgyúrva: Miért? és a Feszít a düh szólalt meg a kezük közül. Örülünk, hogy ha valaha is voltak ellentétek azok teljesen feloldódtak és együtt tudtunk ünnepelni velük. Amit viszont sajnálok: Nagy „Csirke” Imre és Dajka László nem tudott részt venni ezen az estén. Õket innen is üdvözöljük!

A közösen elfogyasztott aperitif után jöhetett a „munka”. Nem készítettünk külön statisztikát, hogy hány koncerten vagyunk túl, de ezt az érzést nem lehet semmivel sem pótolni. A várakozó közönség, a pattanásig feszült légkör fokozta az adrenalin-termelést, aminek szabad útját engedtük.

A „Mindent megtehetsz”-el kezdtünk, mint mindig. Már ekkor hatalmas túrás indult meg. A színpad elõtt felsorakoztak az „énekelni” vágyók, beljebb pedig gyûrte egymást a nép. Érdekes, volt itt minden: circle pit, mosh pit, wall of death, mégsem sérült meg senki. Lehet ezt így is csinálni. Számomra különösen jól esett, hogy sokan ismerték a szövegeket, hiszen ezekbõl derülnek ki a világról alkotott nézeteink. Lehet, hogy mi vagyunk az „aberráltak”, de nem értjük ezt az életet. Figyeljünk egymásra!

Az ötödik szám után következett a feldolgozás blokk, a múltidézés:
1. Necropsia – Kitárt vénák
Sokunknak a Necropsia hozta el a hardcore-t. Hallgattunk már elõtte is ilyen zenéket: Biohazard, Sick of it all, Madball, de a magyar valóságot a Necropsia jelentette számunkra a Leukémiával, az AMD-vel és a Social Free Face-el egyetemben. Szerintem nem is kell tovább ragozni, hogy mit is adott nekünk a Necropsia.
2. Neuroquila – Miért?
Adamcsik „X-S” Zsolti elõzõ zenekara, ennek a romjain született meg az Abiocore.
3. Inferno – Fejemben a kép
Sokan az Infernot egy alternatív zenekarként ismerték, de volt néhány száma, ami nem tartozott bele ebbe a vonulatba. Ez az egyik.
4. Painkiller – Mondd
A biharkeresztesi együttesben Pisti és Konyeczki Gyuszi pengették a hathúrosokat, már 1992-ben megkezdték a zajongást.
5. Flippers – Flipper
Krisztián elsõ zenekara, az egyetlen berettyóújfalui echte grunge együttes, amely méltóképpen ápolta a Nirvana hagyományait.
6. Trident – Megöl a hideg
Volt 10 évvel ezelõtt egy zenekar Újfaluban, amely országos ismertségig vitte. A zenekar tagjai itt jártak köztünk, sõt segítették fejlõdésünket, fõleg Papp Zsolti, aki mai napig „figyel” az Abiocore-ra. Nem tudjuk kifejezni hálánkat, Isten tartson meg!
Remélem, hogy nem volt felesleges ismertetni a feldolgozások múltját, megvilágítva a 10-15 évvel ezelõtti rocktörténelem egy kis szeletét.

A koncert ezután már önálló életre kelt, már csak sorjáztak a számok és õrjöngött az egész klub. Mindenkit elragadott a hév, izzottak a falak. Már nem volt megállás, a ráadásig gyûrûzött az õrület.

És ekkor jött, ami még nem volt: Berettyóújfaluban elõször csapott össze a wall of death! Micsoda látvány, minden zenésznek ezt kívánom. Leírhatatlan, amit azon az estén a közönség, amit Ti adtatok nekünk. Köszönjük szépen!

Most teszek pontot erre a hosszúra nyúlt beszámolóra, emlékeztetõre vagy mire.