Second Hand pop ipar

avagy hogyan csináljunk a kutyából párizsit, ha már szalonna úgysem lehet

Sosenemromló konzerv löncshús
Ugye mindenki emlékszik azokra a boldog és felhőtlen napokra, amikor az ember nem látott rá, hogy mekkora gagyi, „vedd meg!”, „add el!” manipulációáradat fertőzi az emberek ízlésvilágát. De jó is volt. S míg apáink az Óó Lédi Enn című okádék elől próbáltak a Deep Purple meg a Black Sabbath oltalmazó karjai közé menekülni, addig ma mi a minden irányból ránk törő dákó arcú Pákók, és a Soltész hajú Márkok elől a föld alá is hiába menekülünk, hiszen a négyes metrónak és a legújabb zenecsatornának köszönhetően, már az underground világát is betölti a szorgosan sztárt farigcsáló munkagépek zaja. A föld alatt is rendkívüli intenzitással zajlik a reconstruction.

Kamasz kolbász (mézes madzag helyett)
A teljes magyar, enyhén savanykás szagot árasztó popkultúráról órákat lehetne csacsogni, vagy kódex méretű röhejtárat lehetne világra köpni. Ezt én túl magasztos és számomra elérhetetlen intelligenciát igénylő feladatnak érzem, így csak a „keményeket”, a vas és az elektromos gitár kohászati munkás, vagy ős viking külsejű képviselőinek a felettébb érdekes megjelenésű utódait venném a számra, egy kis számonkérés céljából. A gyors felszínes felmérés után az első dolog, amit az ember felismer, hogy mára megváltozott a haj és a nemi jegyek viselésének szokása: se lófarok, se farok. Nem is kell oly messzire menni, csak néhány évet sétáljunk vissza az időben.

Hol van már, a kilencvenes évek végén újraéledő, reszelős, odabaszós nu metal, ami még nagyon is masculin jegyeket hordozott magán. Akkor is a tinik voltak a célközönség, s ma is ők azok, csakhogy a megközelítés merőben más, és a mondanivaló is kissé kifordult magából. Már nem „lazának”, „keménynek”, „megtörhetetlennek”, hanem „töröttnek”, „szendergőnek”, fiúknak lánynak lenni a sikk. S a kis hölgyeményeknek is jobban esik, ha valamelyik aszexuális hetero, nemi identitásában bizonytalan, szűknacis metroszexuális, vagy egy nyíltan meleg csinifiú nyalogatja a lelküket egy myspace commenten keresztül, semmint élőben, egy a természetes utódképzéssel nagyon is tisztában levő alany, kevésbé megfoghatatlan, de annál valóságosabb és meghatározóbb „testrészét” nyalogassa. Éljen a cyberpatriótizmus! Végül is lehet, hogy ez maga a természet beavatkozása, hogy végre megállítsa az emberi túlszaporodást, bár ehhez a természetnek magának olyan groteszk humorral kellene rendelkeznie, amelyet még gondolatban sem közelített meg senki.

The Moog, No Thanx, Anti Fitness Club
Emlékszünk még azokra az időkre, amikor a Megadeath meg a Metallica, Guns and Roses és a Bon Jovi folytattak vérre menő sajtócsatározásokat. Most sem kell tartani attól, hogy esetleg megférnek az „óriások” egymás mellett, hiszen a fenti „sztárcsapatok” közül mind kikérné magának, hogy egy lapon vannak emlegetve. Hiszen a Moog már a világhír felé lépdel, a No Thanx aranylemezes, az AFC pedig jobban megkreált image-el rendelkezik, mint maga George Bush. Én mégis veszem a bátorságot, hogy egy kalap alá veszem őket.

A Moog ezzel a „indie” stílusjeggyel, ami szerintem attól „indie”, hogy rém gyenge, egy hangos lépésekkel operálnak, langyos lityi-lötyi tempójukkal pedig választási lehetőséget kínálnak a hallgatóknak, hogy szórakozás közben eldöntsék: lassúzva vagy éppen „pörgősen” eklendezve hódoljanak rajongásuk tárgyának. Mindkettőt lehet, hiszen a zene maga olyan jellegtelen és nemtelen, hogy az valami elképesztő. Mint valami nyáltól csöpögő homoszexuális hermafrodita szerelemvallása, egy női ruhába öltözött Elton John-nak. Gratulálok.

Az magyar „emo” vonulatra már nem is merek nagyon kitérni, csak annyit mondanék, hogy a No Thanx-nek például az ég adta egy világon nincs semmi köze az „emo” valamikori, külhonban megjelent és megfogalmazott irányelveihez, sem zeneileg, sem szövegileg. Nevezzük inkább őket a Tokio Hotel magyar, olcsó és kibaszottul pixeles fénymásolatának. A zene már idegesítően gyermeteg, és nem mellesleg szólva szar is mint a bűn, az énekes fiúkának pedig semmi hangja nincs… gyalázat az egész úgy ahogy van. A sötétség gyermekei, – vagy sötét nap, mittudom én – mert ugye most ilyen számcímmel forgattak klipet, nagy örömünkre, meg inkább azoknak szól akiknek a fejükben van rettenetes sötétség és bekajálják ezt az epe ízű maszlagot, s aki bárminemű hitelességet is vél felfedezni az egészben, az kérem jelentkezzen a szerkesztőségnél és úgy rúgom picsán, hogy kihullnak a fogai. Uraim, ne röhögtessük ki magunkat!

Még az Anti Fitnessék azok, akik a leghitelesebben adoptálták a külföldi „emóskodást”, és fordították a magyar média szája ízére, s talán itt fedezhető fel egyáltalán valami olyan, amit úgy hívunk, hogy zenei előképzettség. A cucc zeneileg kidolgozott, igényes, és a profil is kimagaslik a magyar szintből – az már merőben más kérdés, hogy a légkör, amit ad, valahogy abszolúte idegen számomra. Az óriási különbség a No Thanx-el szemben az, hogy ettől a légkörtől nem kapok azonnal idegrángással fűszerezett hányás-hasmenést, csak egyszerűen továbbhaladásra int, és én nem átallok eleget tenni efféle óhajának. Néha azért áldom az eget, hogy nem én vagyok a célközönség.

• Anti Fitness Club
• No Thanx
• The Moog