A Manikin Faint nevű hely

A Manikin Faintnek jó neve van. Igaz, hogy nehezen megjegyezhető, de ha már megjegyezted, biztosan nem fogod elfelejteni. Ahogy a zenéjüket sem. Egyes megfejtők/szakértők szerint eddig az együttesnek három korszaka van. Ha ez így van, szerintem mindannyiunknak jó hogy ebben a korszakukba értek, engem speciel ezzel a fajta zenével győztek meg.

Valahogy sokáig túl sok volt a jóból egy-egy számon belül, túl sok minden történt egyszerre. Korai dalaikban a hallgatóbarátságtalanság miatt élvezhetetlenül sűrű, tömény volt a dózis; a populáris, könnyen befogadható, hagyományos dalformák felé mozogva, a kezdeti irányvonaltól való eltávolodásukkal, szerintem az arany középutat megtalálva, jó eséllyel a ló hátán találhatja a társulat magát.

Még nem árultam el, milyen is ez a zene, amiről beszélek. Szándékosan halogatom a dolgot, aki ismeri (szereti) őket, tudja miért. Bevallom: többek közt azért halogatom a definiálást, kategorizálást, mert képtelen vagyok rá és ebbe csak részben játszik zenei műveletlenségem. Tény, hogy felismerném ezer banda közül, abban biztos vagyok.

Kevés lehetősége van egy kritikusnak körülírni, milyen is ez a zene. Az, hogy jó, már ítélet, és ráadásul finoman szólva semmitmondó. Az, hogy extrém, csak egy újabb kevés jelentéssel bíró kategória, körül-belül kilencszázkilencvenkilenc együttes, akik gyökeresen más zenét játszanak, éppen ennyire extrém lehet. El lehet még sütni ilyeneket, hogy elszállt, meg művészi, és hasonló lila ködös szavakat, de ezek mind valamiféle elitista, sznob felhangokkal bírnak, márpedig a Manikin minden okossága, finomkodása ellenére zsigerből jövő ösztönzene; a tudattalanra hat, márpedig tudattalanja mindenkinek van. A hatás elérésére pedig változatos eszközöket vetnek be: kakofón zajkavalkádból kibomló bólogatós, nu metalos zúzda és jazzes, pszichedelikus futamok ölelkeznek itt össze.

Ha felsorolom azokat a zenéket, amiket hallgatnak, valószínűleg akkor sem lennénk beljebb, hiszen a Panterán, (a) The Mars Voltán, és Tool-on túl, az Antony and the Johnsons-on, Dean Bowman-en, valamint Justin Timberlake-en keresztül, az Isten Háta Mögött nevű zseniális brigádig bezárólag gyakorlatilag bárki szóba jöhet, mint egy-egy dal lehetséges hatása. És itt a hatás szóra hadd hívjam fel a figyelmet, hiszen egy magára valamit is adó zenész hivatalból muszáj, hogy sokféle muzsikát hallgasson. Azonban az már nagy szó, és egyáltalán nem általános, hogy ezek a különféle formájú, állagú, színű, szagú dallamok egy dalon belül is olykor értelmes egésszé állnak össze. A Manikin Faint sikeresen hagyja kölcsönhatásba lépni zenei emlékeit.

Akármelyik manikin-zenész egyenként is megérne egy misét ? és muszáj (mert megérdemlik) a nevüket megemlíteni: Bartha Péter dobol, Sperling Andor gitározik, Molnár Péter basszusozik. Náluk tényleg négy különféle individuum közös gyuradéka egy-egy dal, az egész zenekar négy szétválaszhatatlanul összegubancolódott egó. Valamiért (, hiszen nyilván úgymond a r&r hagyományain csücsülünk mindannyian,) mégis úgy érzem, hogy Tarjányi Endru az, akin az egész vállalkozás sikeressége áll, vagy bukik: egy szuperhős termetével, egy 15 éves, együttesek iránt lelkesedő rajongó kamasz csillogó tekintetével, valamint Phil Anselmo torkával is (!), akcentusásal és különleges szakállkoncepciók iránti bizarr hajlammal rendelkező srác. Képes eladni a bandát és eladni a lelkét akár három ember kedvéért is, csak hogy jót bulizzanak.

Hogy a zenekategorizáláshoz visszabukdácsoljak, amely örök kritikusi vesszőparipa: az biztos, hogy olyan a zenéjük, amilyen a nevük: egyedi. Nem a bevált, mások által ezerszer körberajzolt sablonok, elkoptatott panelek segítségével alkotnak, hanem ? valami ördögi ötlettől vezérelve ? rábízzák magukat az ösztöneikre. Ezáltal, ahogy egymáshoz csiszolódnak, egyre inkább együtt tudnak mozogni az általuk kreált Manikin Faint nevű zenelénnyel, egyre kevesebbszer maradnak le tőle, egyre jobban tudják mozgatni, egyre precízebben tudnak hatni általa ránk. Egyre kevésbé megkérdőjelezhetetlen kreativitásuk, egyre nyilvánvalóbb 1átermettségük, egyre nagyobb hatásfokú az önkifejezés hatékonysága.

Tulajdonképpen engem a Rocktogon nevű szórakozó(!) hely kongó koncerttermében (november 22-én a One Headed Man-nel közös hirtelen felindulásból megszervezett bulin) állítottak végképp maguk mellé, akkor tudtam először élvezni maradéktalanul a produkciót Mintha egy turnéző banda legjobban sikerült bulijának élő dvd-felvételét néztem volna egy hatalmas kivetítőn. Jól is játszottak, jól is szólt és az is fokozta az élményt, hogy zavartalanul lehetett bámulni a gitárokon kergetőző pókokat.

Eredetileg erről a koncertről akartam írni, sírni, hogy miért voltak olyan kevesen két jó banda buliján, de időközben rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Hogy akkor mi?

Hát, hogy a Manikin Faint mintha megtalálta volna a kaput más valóságok, más zenei élmények, más művészi világok felé. Csak ránk, zenehallgatókra várnak a küszöbén ennek az új tapasztalatnak, hogy velük együtt lépjünk be rajta. Hogy bejuthassunk a Manikin Faint nevű helyre. Persze, az is lehet, hogy ők már régóta bent voltak, csak visszajöttek kinyitni egy ajtót.

Jó lenne nem lemaradni róla.

(A cikk megírása után hallottam a hírt, hogy a Manikin Faint az Austrian Band Contest hazai válogatóversenyén második helyezést ért el. Gratulálok nekik!)

• Manikin Faint