Wendigo: Let It Out Egykori Da Capo, Stonehenge és Behinia muzsikusokból alakult a Wendigo még 2003 végén, majd egy doboscserével létrejött a jelenlegi felállás. Talán némi túlzással, talán a nélkül, de mondhatjuk: mai magyar szupergrupp. A teljesítmények alapján mindenképpen.
Lássuk, hogy mit is rejt a lemez: izgalmas, változatos, jó értelemben véve progresszív, előremutató, modern metal muzsikát. Nem akarom hasonlítgatni, mert bár biztosan túlzásnak hangzik, de egyértelműen senkire és semmire sem hasonlít. Az egyetlen zenekar, ami eszembe jutott – kb. harmadik hallgatásnál – az a Psychotic Waltz. Nyilván némiképp maibb a Let It Out, és kézzelfogható hasonlóságok sincsenek. Talán csak a zenéhez való hozzáállás, a pszichedelikus zenei megoldások és énektémák, a speciális, semmihez sem hasonlítható atmoszféra… Nehéz szavakba önteni. Hallgatni kell! Egyébként van itt minden: húzós, korszerű, szaggatott riffek, zúzdák; lebegős, szinte Pink Floydot időző merengések; ahol kell ott virtuóz, de nem magamutogató, a zenét, a dalokat szolgáló hangszeres játék; és végül, de nem utolsó sorban olyan fantasztikusan sokszínű énektémák, amik előtt le a kalappal. A károgás határát súroló üvöltéstől, a kántáláson át, az abszolút megadallamos refrénekig minden előfordul, ami teljesebbé, színesebbé, kifejezőbbé teszi az adott dalt. Egyetlen kiszámítható dolog van a nagy változatosságban, mégpedig az, hogy minden refrén tutira fülbemászó, énekelhető és jól felépített, izgalmas vokálokban gazdag. A sokszínűség és az ezerarcúság, de ugyanakkor az egységesség, az összeszedettség és a kidolgozottság zenei megnyilvánulása is ez a lemez. Röviden: ZSENIÁLIS! Nem mondom, hogy mindenkinél elsőre betalál majd a lemez, ezért érdemes többször is meghallgatni. De mindenkinek ajánlom, mert szerintem mérföldkő a magyar metal történetében, és mint olyat, mindenkinek hallania kell! Nálam az első olyan magyar CD, amely a nemzetközi mezőny élvonalában is simán megállja a helyét, amely bátran odatehető bármikor egy Dream Theater, Psychotic Waltz, de akár egy Pantera album mellé is. A dalokra egyenként nem szívesen térnék ki, már csak azért sem, mert mindegyik remekmű. Talán annyit, hogy a két személyes kedvencem a jó kis őrléssel kezdődő Thousand Voices és a picit funkys betétet is tartalmazó Prophets Of Emptiness. De varázsol a spanyol nyelv miatt különös hangulatú Sangre De Dios és lemezzáró Two As One is, melyben általam fuvolának vélt, de a borítóban tribal flute-nek nevezett fúvós hangszer is megszólal. Azt hiszem ennyi. Nem akarok a zenekar és a lemez további méltatásával, zsenialitásának további fokozásával untatni senkit. A pontszám, amit adhatok: 10. Esetleg 11. (Hehe!) De erre még alszom egyet. (T-d)Kapcsolódó zenekarok: |
Kommentek (0)
Még nincs hozzászólás. Legyél te az első!
