KultuszrombolásBíztam benne, hogy aranybetűkkel kerül be életem nagy koncertjei (Mötley Crüe, Black Sabbath, Accept stb.) közé a The Cult soproni fellépése. Bíztam...
Kb. fél órás késéssel megjelentek az öreg rókák, megszólalt a zene és már az első pillanatban kedvszegett lettem. Mert, bár elég messze álltam, kiábrándító volt Iant látni a (szerintem) gusztustalan lila melegítő felsőjében – hiába a nagy fehér Cult felirat –, szélesre hajtott, szemébe húzott fejkendőjében, amellyel a 80-as évek végi Mike Muirt vagy Ice–T-t juttatta eszembe. Első látásra kigyúrt, de már hízásnak indult, fekete, repper macinak tűnt. Kiábrándító volt. Egyébként a másodgitáros is elég fura fazonnak tűnt a sáljával és a kötött sapijával… Lassú középtempós dalokkal indítottak és nagyon úgy tűnt, mintha nem lenne többre, másra energiájuk; mintha képtelenek lennének felpörögni. Az első dalokban az ének is elég fura, mondhatni leegyszerűsített volt. Hiányoztak a tipikus astburys hajlítások, gyakran éreztem elharapottnak a szavak, sorok végét, szinte staccatoban köpködte Ian a szöveget, főként a másodiknak elhangzó Sweet Soul Sisterben. A negyedikként sorra kerülő Spirit Walker volt az a dal, amelytől, mintha barátunk kezdte volna magát összeszedve azt az énekteljesítményt nyújtani, ami tőle elvárható. Látványban és színpadi mozgásban azonban egészen végig hiányoltam belőle a laza rock & rollert, azt a macsó, nők bálványa figurát, amelyet a klipekből megszokhattunk, megismerhettünk. Bár zseniálisan fejezték be a Wonderlandet, a buli az istennek sem akart beindulni, pláne úgy nem, hogy nyolcadikként egyik nagy kedvencem – a női szíveket megdobogtató ballada – az Edie (Ciao Baby) következett. Akusztikusan, de természetesen csellók nélkül szólt a dal, nélkülük nem is varázsolt igazán. Billy Duffy a középrésznél kissé furcsa dolgokat pengetett, melyek egy része már-már viccesen hangzott számomra s a nótába is elég kevéssé illett. Aztán végre mégiscsak magasabb fokozatba kapcsoltak, – legalábbis lendület, tempó terén – és jött a Fire Woman, majd a Peace Dog, melyet jó groove-osan nyomtak, s amelyben végre egy kis R 'n' R-t is láthattunk a színpadon: Astbury térdre rogyva dalolt. Az utolsó lemez klipes nótájában, a Rise-ban előkerült a csörgő, melynek rázogatása közben aranytorkú dalnokunk darabos mozgása biorobotot juttatott eszembe. Végül a Wild Flowernél – bár úgy tűnik, kicsit már későn – engem is elragadott a hév és elkezdtem igazán élvezni a zenét. Talán ezért sem emlékszem, mivel zárták a műsort. Némi taps után a csapat visszajött, s én azt hittem, hogy ott folytatják majd, ahol az utolsó 2-3 dallal abbahagyták, s hallhatok még pár dalt bőszen hiányolt kedvenceim közül. Nem így történt. Az egyetlen ráadás a She Sells Sanctuary volt, amely valószínűleg minden idők egyik legjobb, legismertebb és legkedveltebb Cult száma. De valahogy ez sem volt az igazi. Nem lüktetett, nem élt és valahogy a megszólalás, a hangszerelés sem volt az igazi. Talán a felfokozott várakozás és a zsenialitásukba vetett hit miatt magasra tett mérce az oka, de nekem csalódás volt ezen az estén a zenekar. A műsorszerkezet és a – bocsánat a kifejezésért – ványadt, öreguras előadásmód is kiábrándító volt számomra. Én szerettem volna, de valahogy mégsem babonáztak meg. Mivel a tömeg elöl többnyire lelkesen hullámzott, és a közelemben is láttam – a legkevésbé sem rockzenekedvelőnek kinéző – hölgyeket és urakat is táncolni, énekelni, elképzelhetőnek tartom, hogy bennem és/vagy a köztem, és a színpad között lévő távolságban volt a hiba, hisz úgy tűnt, a közönség nagy része azért mégis jól érezte magát. Remélem így volt. T-dKapcsolódó fesztiválok: |
Kommentek (0)
Még nincs hozzászólás. Legyél te az első!
