Pearl Jam: Pearl Jam A Pearl Jam nyolcadik albumán is Eddie Vedder énekel. Nem mintha bármiféle jele lett volna annak, hogy a '91 óta világszerte sokmillió lemezt eladó seattle-i alapbanda leváltja rockikonná avanzsált énekesét, de jó előre tisztázni a mániákusan fanyalgó Vedder-gyűlölőknek, hogy mi a helyzet. Mert aki utálja Bono-t, az utálja a U2-t is, aki utálja Dave Gaham-et, az utálja a Depeche Mode-ot, és aki utálja Axl Rose-t, utálni fogja a Guns N' Rosest is. Nem lehetünk minden földlakónak szimpatikusak. Ha ezen túl tudjuk magunkat tenni és a legfrissebb dalcsokrukba belehallgatunk, bizony meglepődünk: Tökös, dühös, húzós punkrockkal csap bele a közepébe a csapat ezen a saját nevét viselő lemezen, a sodrása, frissessége, szellemessége pedig nem lanyhul az utolsó akkordig, annak ellenére, hogy a tempó az első pár szám után azért valamennyivel visszafogottabb lesz.
Az előző két lemezen a lendület és kreativitás 3-4 számra korlátozódott. Itt viszont mindegyik dalt szívesen hallgatja az ember. Ihletett, okosan megírt alkotások, amikben életerő lüktet. Ebben, a mellett hogy Eddie Vedder is hajlandó végre éneklésre -is- használni a hangját, a korábban egy hasonlóan legendás és hasonlóan seattle-i együttesben (a Soundgardenben) ütő, majd Jack Irons depressziója miatt a Pearl Jambe igazolt Matt Cameronnak jelentős szerepe van. Ez a harmadik soralbum vele (nem számítva a Lost Dogs-ot, amin régi dalokat vettek fel újra, no meg persze a millió koncertlemezt), és először érezni játékán, hogy organikus része a mindig is dobos gondokkal küzdő csapatnak. Az ő precízen kidolgozott, dögös témáitól élnek igazán ezek a számok. Az első dallamos dal, a Marker In the Sand, is egy beindulós, tam-os témából bomlik ki, hogy egy stadionhimnusszá nője aztán ki magát. Könnyen elképzelhető, ahogy tízezer mosolygó lány táncol rá, és utána ugrálva kórusban sikonyálják, hogy Edííí, Edííí. Ezzel az érzelmes, de gyönyörű szerzeménnyel vezet át minket az album a vadabb, horzsoló szerzeményekből a kiváló dallamérzékkel megírt Parachutes/Unemployable dalkettős világába. E két szám, akár az I Am Sam (hazánkban Nevem Sam néven futott talán) filmzenealbumon is helyet kaphatott volna, ahol különféle mai előadók dolgozták át, játszották el a Beatles dalait. Az elsőt hallgatva Mike Mcready rövid gitárszólójának Queen-es hangszínén lepődhetünk meg, míg a másik hallatán a verze részek lazaságán. Utánuk a Big Wave korrekt, erőteljes, dallamos punkja, majd a lustán, merengősen kezdődő Gone jön, és varázsol el minket. Észrevétlen emeli egyre feljebb a hallgatót az egekbe. Hatalmas éneklések, jammelés, katarzis. Az utolsó blokk előtt a hammond orgona akkordjaival és Eddie Vedder bús énekével építkező Wasted Reprise-zal pihentetik a füleket (egy percig se), hogy rögtön egy táncolható ritmusú dal (Army Reserve) jöjjön furmányos Stone Gossard-vokálokkal megspékelve, az előző albumukon helyet kapó You Are hangulatában. Egy szerenádszerű bluesos –mégis meglepően korrekt- szerzemény követi, a Come Back, majd az albumot a pszichedelikus több mint 7 perces, hipnotikusból himnikusba hajló Inside Job zárja. A Pearl Jam mindig is lavírozott az undergound és a mainstream, a karcosság és a dallamosság, a szereplési kényszer és a "visszahúzódó érzékeny srác vagyok" - póza között. Most végre talán megtalálta a helyes arányt és egyszerre tud popos, rockos, punkos lenni. Képes úgy politizálni, hogy közben ez direkt módon ne jelenjen meg a szövegekben, úgy tömegekhez szólni, hogy közben a dalok intimitását is megőrzi. A koncertfotóik és nyilatkozataik tanulsága szerint soha jobban nem érezték még magukat. No, igen: nekünk, magyaroknak ezúttal ennyi jut belőlük, hacsak ki nem megyünk valamelyik külföldi koncertjükre.Kapcsolódó zenekarok: |
 |
MA: 15 |
|
Kommentek 
