Neck Sprain, Velvet Stab, VL45 @ Süssfelnap, Budapest 2005. november 8.

Rovat: Beszámoló | Felkerült: 2005. november 10., csütörtök

Korábban úgy gondoltam, a koncertszervezésnél nincs stresszesebb munka, majd közösen, az egyik munkatársammal írtunk beszámolót egy indie buliról és majdnem pályát kellett módosítanom, a túlságosan sok izgalom miatt.

És hogy miért jutott mindez eszembe, az alig egy órával ezelőtt befejeződött eszméletlen Neck Sprain koncert után? Mert annak idején a saját szervezésű fesztiválsorozatom miatt találkoztam először a nyakficamot okozó srácok nevével. 2001 tavaszán hallgattam meg a magyar zenetörténelem eddigi legjobb lemezét, a True Soul Dead Body-t, majd jöttek a jobbnál jobb bulik. Csak érdekességképpen jegyzem meg, mikor ajándékot vittem a Sepultura énekesének, a magyar bor mellé Neck Sprain cd-t csomagoltam! 2001 óta viszont sok idő eltelt, rengeteg hír keringett a zenekarról: haldoklik, megszűnt, új énekes van. Vérszegény bulik jellemezték leginkább az elmúlt néhány évet. Majd az idei WAN2 fesztiválon egy kevésbé jó koncert után úgy gondoltam ez lesz az utolsó esély, amit adok a zenekarnak. Mégiscsak ők csináltak a True Soul Dead Body-t.

De nézzük mi is történt egészen pontosan november 8-án a Süssfelnapban!

Buta biztonsági őrök, fennakadás a sajtóbelépővel, diplomatikus mosoly az arcomon, miközben végig fut az agyamon, vajon mennyi idő alatt tudnám nekik elmagyarázni statisztikából, a lineáris regresszió számítást.

VL45. Késő esti angol órám után totál lemaradás a koncertről. Másfél számot hallottam. A srácok azt hozták, amit a stílusukban elvárnak tőlük. Ezalatt a rövid idő alatt nem sok különlegességet tudtak nyújtani nekem. Mégis az utolsó szám, amelyet a mostani és a korábbi énekes énekelt kifejezetten jó volt, még ha egy picit el is volt nyújtva.

Velvet Stab. "Egy viharos utazás a szélsőségek világába, a gyors pergő punkrockos őrjöngéstől a kőkemény metal zúzásig, halk angyali átvezetésekkel megtűzdelve, amit dallamos ének és adrenalinnal fűtött ordítás tetéz, ez a hardcore." – tudhattam meg a zenekar oldaláról. Segítség nélkül meg sem tudtam volna határozni. Rájöttem, hogy ez a fajta zene nem egyezik az ízlésvilágommal. Gyors beszélgetést folytatva egy-két rajongóval, a következőket hallhattam a Velvet Stabról: régen jobbak voltak, csak elmentek a manapság oly divatos irányzat felé. Lehet. Mindesetre bocsi fiúk, de jelen pillanatban nem tudnék mondani egy olyan élethelyzetet sem, amikor szívesen hallgatnám a lemezeteket.

Neck Sprain. Végre Neck Sprain, végre nem délután négykor, végre nem egy kommersz zenei fesztivál, végre neckspraines életérzés! Végre, végre, végre! Ahogy már említettem a WAN2-n láttam utoljára őket. Annyira erőtlen volt az akkori produkció, annyira nem tetszett Pityesz hangja, hogy elkeseredettségemben még azt is kimertem volna mondani, hogy az egykori Fresh Fabrik frontember bárhova máshová elmehetett volna, csak ne ide. Most viszont – az első önálló budapesti koncerten – minden elismerésem az övé, ráérzett, hogyan is kell necksprainesen énekelni, élvezni a színpadon eltöltött idő minden pillanatát. Látszott a srácokon, hogy nagyon tetszett nekik az újbóli szereplés. És remélem, érezték rajtunk, rajongókon, hogy mi mindenben támogatjuk őket, és ezáltal ott tudják folytatni, ahol annak idején picit "szabadságra vonultak". Pityesz annyira visszaadta azt, amit egykor a hármas felállású Neck Spraintől kaptunk, hogy meg kellett róla győződnöm, hogy biztos ő énekel és nem a Levi. A koncert nagyobb részére az új számok kóstoltatása volt a jellemző. Be is vált rendesen, az igazi ütést mégis a régi számokkal mérték a tömegre. Trancsparty! A számok sorrendben nagyjából ezek voltak: Új szám, Crush the pain, Look at yourself, Your lyric, Steam engine, Crusher, Stronger, True soul in dead body, How dare you?, visszataps, Pantera feldolgozás, Concrete Block. Az új számokkal mintha letértek volna a True Soul Dead Body jól bevált vonaláról. Nem rossz számok! Bár véleményt alkotni a lemez első hallgatása után szeretnék. Hiszen egy-egy szám másképpen hat egy koncerten extázisban lévő rajongóra, mint otthon a nyugalomban.

Habár Pityesz a koncert elején felhívta a figyelmünket, hogy aki mosolyogni akar, az menjen máshova, a fellépés után én mégis mosolyogtam, és nemcsak azért, mert az ősz egyik legjobb buliján lehettem, hanem azért, mert rájöttem, a zenekar és én is visszataláltunk oda, ahol eddig is lennünk kellett volna.