Hold- és hangfogyatkozás

Mikor a tavalyi nyár egyik éjszakáján hazaérve az a hír fogadott, hogy másnap a Meshuggah ad koncertet az azóta rosszabb létre szenderült Kultiplexben, először megkésett áprilisi tréfára gyanakodtam, annyira nem akartam hinni a szememnek. És láss csodát: egy nappal később már túl is voltam a banda fellépésén. Szintén tavaly lelkesen tervezgettem a bécsi Meshuggah/Dillinger Escape Plan koncert megtekintését, ami aztán elmaradt a svéd banda lemezének megcsúszott megjelentetése miatt. Ám idén tavasszal végre ellátogatott hozzánk az utóbbi őrült brigád, és jött a hír, hogy az előbbi is így tesz, mégpedig a Szigeten. Mindezt csak azért írtam ide a szombati napról írott megemlékezésem bevezetőjébe, mert a Matek Metál Mesterek szombaton léptek a Hammerworld sátor deszkáira. De minderről bővebben majd a maga idejében.

Inkább ott kezdeném, hogy aránylag korán kiértem a helyszínre, aminek a felosztását némileg átvariálták az előzőekhez képest, több sátor is új helyre került, így, mivel az idei Szigeten a szombati volt az első nap a számomra, ezúttal nem közlekedhettem rutinból.
Az első zenei produkció, amit megpillantottam, a Pannonia All-Stars Ska Orchestra volt a Nagyszínpadon, de már csak a záróhangok körül érkeztem meg, így sokat nem tudok mondani róla, csak feltételezem, hogy a jamaikai eredetű muzsikák kedvelői nem érezték csalódottnak magukat.

A következő esemény, amit megnéztem, az amerikaifoci-bemutató volt – „Mi az a Touchdown? – az Amerikai Nagykövetség szervezésében” –, afféle kedvcsinálóként ehhez a sportághoz. A tengerentúli meccsközvetítésekből ismert drabális bulldózerek helyett jókedélyű, inkább átlagosnak mondható testfelépítésű fiatalembereket és edzőjüket láthattuk, amint egy kis szabad zöldterületen mutatnak be játékszituációkat. Ezután a közvetlenül ugyanott elhelyezkedő NANE-sátorban szolgálatot teljesítő hölgyekkel beszélgettünk, a téma a nők sérelmére családon belül elkövetett erőszak volt. Hát igen, van még mit fejlődni hazánknak a jogszabály-alkotás és a közgondolkodás terén egyaránt.

Eközben a Hammerworld sátorban elszalasztottam a Turn Of Mind és a Watch My Dying – minő véletlen, tavaly is a WMD játszott a Meshuggah előtt – fellépését, mikor megérkeztem, a program szerint a francia Punish Yourself kellett, hogy következzen, de amint megláttam az ízléstelen színes cuccokba öltözött emberkéket a színpadon, meg elővettem a franciákkal, francia zenekarokkal kapcsolatos előítéleteimet, inkább úgy döntöttem, más színpadoknál próbálok szerencsét.

A „más színpadok” egyike az MR2 volt, ahol a The Trousers manapság oly divatosnak számító indie rockja szórakoztatta az épp ott tartózkodókat. Mivel nem kaptam mattot tőle, továbbálltam, és meg sem álltam a Converse Wan2 Színpadig, ahol a ma már jól ismertnek mondható Fish! adott energikus koncertet, amire a közönség vevő is volt a jelek szerint, a popos zúzás biztonságos pálya egy ilyen fesztiválon. Ahogy néztem, voltak, akik a szövegekkel is tisztában voltak, de a Fish! van is olyan szorgalmas csapat, hogy megérdemeljen egy lelkes rajongóbázist.
Ezután visszalátogattam az MR2-höz, ahol az EZ Basic következett. A trió hasonló talpalávalót szolgáltatott, mint a The Trousers, de nekem személy szerint ez jobban tetszett, úgyhogy egész sokáig elálldogálltam ott, igaz, ebben az is közrejátszott, hogy ismerősökre is bukkantam a hallgatóságban.

Mikor áttipegtem a Hammerworldbe, még a szintén francia Mass Hysteria uralta a színpadot, de ezt értsük szó szerint, ugyanis irdatlan sok ember volt látható odafent, akik valami fertelmes béna diszkótémára ugrabugráltak. Nagyon rosszul lettem, úgyhogy ki is szaladtam a friss levegőre, hogy nagy kitérő után újra a Nagyszínpad előtt találjam magam, ahol a System Of A Down frontemberét, Serj Tankiant vártuk a színpadra. Mivel jómagam csak az anyazenekar munkásságát ismerem, azt is csak hellyel-közzel, nem voltam biztos benne, mire számítsak. Végül nem annyira meglepő módon folkos elemekkel átszőtt popos-zúzós zenét kaptunk a nyakunkba, a korábban megismert egyedi énekhanggal. A muzsikusok cilinderben, elegáns cuccokban adták elő magukat, és az egész produkció jól össze volt rakva, de nem nekem találták ki, úgyhogy a Hammerworld érintésével visszakanyarogtam az MR2-höz.

Előbbiben a Zorall vegyítette a nemzetközi metálvilág riffjeit a magyar rádióslágerekkel, amivel nekem még soha nem szerzett örömöt – most sem –, utóbbin a pécsi illetőségű 30Y vette át a főszerepet. Már sokat és főleg jót olvastam a 30Y-ról – ami egy helyi buszjáratról kapta a nevét –, de még soha nem hallottam, így nagyon kíváncsi voltam rá. Sajnos csalódtam, egyáltalán nem fogott meg a csapat zenéje, ami emlékezetett földijeikére, a Kispál és a Borzéra, amit szintén nem kevdelek. Mindenesetre sokan voltak a színpad körül, bizonyára jópáran vannak, akiket pont az ilyen muzsika fog meg ma is.

Így viszont végül sajnos lemaradtam a Nuke-ról, pedig a fiatal stoner/metal/rock bandának vannak jó kis számai, amiket jó lett volna meghallgatni. Majd legközelebb. A Talentum-Zúzda színpadon a következő zenekart, a Chief Rebel Angelt se láttam sajnos, pedig minden bizonnyal jó kis mocskosan hiteles rock ’n’ roll zúzmarában lett volna részem. De már igyekeztem vissza a Kalapácsvilágba, a nagy ’M’ fellépésére.

Akkor azt gondoltam, jó helyet találtam magamnak, közvetlenül a keverőpult szomszédságában, mert hát ugyan hol máshol lehetne jobb a hangzás. Ha azt mondom, hogy a gyakorlat nem igazolta az elméletet, nagyon távol járok a valóságtól. Sajnos. Ha azt mondom, hogy dilettánsok ültek a keverőnél, akkor is minden bizonnyal legalábbis fényévekre járok a valóságtól. Egyszerűen olyan nem lehetséges, hogy véletlenül ennyire ocsmányul és gyengén szólaljon meg egy olyan zenekar, amely messze földön híres földbe szögező hangzásáról. Le merném fogadni, hogy a vezető hangtechnikus megbukott matekból az iskolában, és ezért áll bosszút a svéd matekmetálosokon és rajongóikon. (Mint látni fogjuk, a biológiával is baja lehetett vélhetően nem különösebben jó képességű emberünknek, ugyanis a Carcasst is sikerült némileg megaláznia másnap.) A könnyeim akkor kezdtek csorogni, amikor második számként elővették a ’Bleed’-et, az új album, az ’obZen’ klipes nótáját. Ebben ugyanis Haake mester olyat (láb)dobol össze, ami ritkaság, és amiről eddig is feltételeztem, hogy simán visszaadja élőben, de reméltem, így végre tovább tudok lépni a feltételezésen, és a saját füleimmel győződhetek meg róla, mennyire felkészült ütőst hallhatunk itt. Sajnos a bizonyítékra várni kell, ugyanis a hangmasszából nagyon nem jött át a hallanivaló. Arra már nem is nagyon vesztegetnék szót, hogy Jens Kidman mikrofonja rendszeresen sípolni kezdett a gerjedéstől, mintha csak egy általános iskolai évzárón lettünk volna a nyolcvanas években. (Ja persze, biztos egy ilyenen kapta meg a bizonyítványt teli egyesekkel a keverős illető, így már érthető, hogy meg akarta bosszulni ezt is.) Néhány szám után elfogyott a türelmem, egyszerűen fájdalmas volt látni-hallani, ahogy a zenekar apait-anyait beleadva erőlködik a színpadon, miközben ebből lent mit sem érezni a fertelmes ’hangosítás’ miatt.

Szomorúan és bosszankodva ballagtam át a Nagyszínpadhoz, ahol az R.E.M. zenélt jó sok ember előtt. Igazából soha nem szerettem őket különösebben, de mindenképpen elismerésre méltónak tartom a munkásságukat, és kíváncsi voltam rájuk. Nem is csalódtam, jól muzsikáltak a veterán arcok, a látványvilág terén pedig egy részleges holdfogyatkozás is segítette őket az égbolton.

Útba hazafelé jött az sms az egyik ismerősömtől, aki közölte, hogy bezzeg a Superbutt ’szólt mint állat’, ugyancsak a HW sátorban. Ezek szerint tényleg csak az általános iskolai gyökerű frusztráció áldozata lehetett a Meshuggah. Őrület.

• Sziget 2008