Egyenesen a purgatóriumból

Ha valamire, akkor az bármiféle drog volt, amire rávágtam világéletemben egy karakteres, határozott intést, egy megvető pillantással párosítva, hogy: Nem.
Érdekes módon ma az ágyban - immár zsinórban egy pár napja - hallucinogén számok tömkelegét hallgatva és a szokásos belakott mélységbe zuhanva, azon gondolkodtam, hogy érdekes dolog lenne kipróbálni. Már csak azért is, mert az az elképzelt fiktív, transzcendens világ, melybe az ember néha, - csúszva – mászva is - de menekül; életre kel. Érzékelhetővé válik, még akkor is ha nem valós. Az az önkívületi állapot, mely mesterségesen lett megteremtve, vonzza az ember gyarló természetét. Mint minden más, mely tiltott és elérhetetlen. Az ember köztudottan az ösztöneinek, az elemi igényeinek és az élvezeteinek él. Az különböztet minket meg egymástól, hogy embere válogatja, kinek mi okozza ezeket az "örömöket". Egy jó koncert élménye adrenalin szintben megegyezhet egy mélabúsnak indult éjszakának pár tucat üres vodkás üvegben való végződésével is. Ami a kettőt összeköti azonban, az az érzés, az állapot. Ami a kettőt lényegesen megkülönbözteti, az pedig az út odáig…

Letéve kábítószeres pillanatnyi ábrándjaimról, inkább a zenelejátszó illuzórikus kínálata felé vettem az irányt. Massive. Még mindig lüktet a fejemben a híres balatoni Massive Attack line-up, ha lecsendesítem magam. S ilyenkor jön az a fajta magasabbrendűség érzet, amire az „átlag-ember” „kerülendő atmoszféra” címkét húz csuklóból, és továbbáll a tomboló életérzéstől.
Attól a tomboló életérzéstől, amire más egy fél évet várt, amire más hónapokig kuporgatta a pénzét, amire más úgy gondolt, mintha életében először látna valami nagyot és megtapasztalhatatlant. És amibe négykézláb csúszva, hason vagy háton, vagy mit bánom én hogyan, de bele kell mászni. Egy magasabb rend életre kel, ami bekopogtat minden ajtón, és mindenki szultánná válik, aki ajtót nyit neki. És akkor úgy érezni és igazán elhitetni, hogy ez az állapot örök és megtartható Pedig nem az. 1 óra 50 perc után vége volt a mámornak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kellett még ugyanennyi, - ha nem több - a tényleges búcsútól. Ezután fekete örömkönnyektől verejtékezve arcomon hátrasunnyogtam, ahol jó barátnőm szintén könnyekkel küzködve arról próbált meggyőzni, hogy soha többé ilyen lélekmarcangoló világba. Pedig a legjobb. Hiszen ha Massive-ról, avagy az igényesebb trip-hop-ról, az ambientről, vagy akár a chill out-ról beszélünk, a megfelelő célközönség számára káros szenvedéllyé válnak, mely süllyesztve emel, vagy emelve süllyeszt. És ez így van helyén. Így van kitalálva.
Hasonló élményeket személy szerint még a német Apparat nevezetű elektronikus zenei áldás okoz a mai napig számomra. Különösen kiemelném legutolsó, 2007-ben kiadott albumukat, mely Walls néven fut a közéletben, olyan eklektikusan felépített hanghullámokat hordozva önmagában, a legelső másodperctől az utolsóig, hogy az agyunkban az endorfin termelése akár tízszeresére is nőhet, miközben a warning gomb halványan és bugyután villogva próbálna fékezni, kevés sikerrel. Persze csak akkor, ha valóban képes vagy arra, hogy átérezd a zene nem e világi mondanivalóját. Egy új és más dimenziót teremt neked, vagyis inkább veled, melyben elméd letisztul(hat).
Kis írásom első felében vesézgetett Massive-ra visszatérve, és ez utóbbi Apparat-ra összefoglalóan annyit mondanék, hogy első hallásra meditációs jellegű, másodikra már életfilozófia.
Ha megfelelő ember hallgatja ezt a fajta zenét, következményei a pszicho-aktív, hallucinogén szerek hatásaihoz hasonlíthatók. Megbabonáz és a lelkedre hat. Transzcendens élményt nyújt. Fiktív világot teremt. A magasabbrendűség világát, mely büszkén viselve a „kerülendő atmoszféra” címkét, olyan belakott mélységbe ágyaz be, hogy te abban a pillanatban akaratlanul is elhiszed, hogy ez örök és valóságos. S míg ringatózol az önkívületben, melléd légkört és állapotot teremt. Színeket és illatokat. Beszéd alig, zömében a bűn tiszta dallam.
Egyenesen a purgatóriumból.
- Soliman Emíra