Tágas napozóterasz - Balaton Sound

avagy tudom mit teszek jövő nyáron

Hetekbe, vagyis napokba telt míg magamhoz tértem a révületből. Ami azt illeti eddig nem tapasztalt módon, hazánkba varázsoltak egy cseppnyi nemzetközi színvonalat. A helyszín, Zamárdi, megtett mindent, még a Tihanyi félszigetet is a szemközti partokra pakolta, hogy a naplemente tökéletes legyen, hogy a hajnali tespedést a kis fehér kanapészerűségekben maximum néhány eltévedt sirály tegye valóságossá, s az ember ne egy csodaszép díszletben érezze magát.

Én nem is akartam visszajönni a fővárosba. Én nem is voltam kíváncsi senkire, aki nem én vagyok, és ha tehetném még mindig egy napozószékben ücsörögve legeltetném a szemem, s közben kortyolgatnám a jéghideg italomat. Meg kell mondjam őszintén, nem hiányoztatok. Az már csak hab a tortán, hogy hazafelé menet rossz irányba akartuk megkerülni a földet, s az M7-es rossz oldalán kötöttünk, és néhány kilométer után megint Zamárdiba értünk. Visszavárt minket.

Igazából a Massive Attack volt az, ami miatt leköltöztünk a Balaton partra és kitettük magunkat a fesztivál gyötrő viszontagságainak. Mint például: bikinis lányok (nem kettő, hanem rengeteg) hideg sör (nem kettő, hanem rengeteg) és számokban nem kifejezhető mennyiségű történet. A világ meg csak forog tovább, s már egy hete, hogy visszajöttünk, de éppen tegnap volt, hogy szűk baráti társaságban „le-aftereztük” a Sound-ot. Azon most nem állnék neki pörögni, hogy hogyan értünk oda, meg miért tévedtünk el az érdi Tesco parkolójában, hogy a „mindentelraktunk?!” és a nehogyotthonhagyjunk valamit” mizériák után, Budaörsről kellett visszafordulni a jegyekért, inkább elmesélném azt a látomást, ami a retináimon keresztül az agyamba itt magát, s amitől már soha többet nem fogok épelméjűt játszani a villamoson, csak, hogy ne közösítsenek ki önök, mélyen tisztelt polgártársak.

Az a tény, hogy a jegyek elkeltek elővételben már a kezdés előtt, és ennek ellenére nem volt tumultus a grundon, azt bizonyítja, hogy a szervezők vonalat akartak húzni. Sikerült. Nem a tömegek gyors felélésére volt kialakítva a fesztivál, hanem az egyének szórakoztatására, kiszolgálására, valamint arra hosszú távú befektetésre, hogy aki most jól érzi magát, jövőre visszajön. A pénteki napon brillírozó Massive Attack is visszajönne, mert kétszer ráadást játszani, nem mindennapi esemény. Igaz ami igaz, azoknak akik nem voltak soha Massive rajongók, egy elég unalmas és lapos koncert benyomását kelthette a közel két órás, tömény feketeséggel átitatott, fojtott, üvöltő, suttogás. Robert Del Naja (3D) és világi komája Grant Marshall (Daddy G) szó szerint odabasztak, és a tipikus Massive slágereken kívül, a készülődő új albumról is hátborzongató sikerrel keltették életre, kb. tíz fős kompániájukkal, a zene egy sötét aspektusát. Persze hozzátartozik a teljes igazsághoz, hogy a nóták java hatvan és hetven Bpm között mozgolódik, de a bass line mindig ennek a duplája, így igazából, az olyan tempóval szállít, mint nagyon kevés más zenekar orgánuma. Mint egy tizenkét kilométer hosszú tehervonat, amit az ég sem állíthat meg, vagy ha a műszaki beállítottságú emberek szemszögéből nézzük, egy iszonyatos dízel motor, aminek a forgatónyomatéka a magyar popszakma alulképzésének mérőszámával egyenlő.

Nem szeretném sokat fecsérelni a szót, hiszen ez egy teljesen más beállítottságú rendezvény, mint mondjuk a Hegyalja vagy a Volt. Sokakat elriaszthat, hogy rengeteg elektronikus kütyörgésnek tűnő műfajirányzat képviselteti magát, felülkerekedve a jól megszokott itthoni fesztiválkínálatokon. Naés? Én személy szerint mindenkinek csak azt tudom ajánlani, hogy jövőre jó előre váltson jegyet és mennyen el Zamárdiba, ha másért nem hát azért, hogy megnézze a túlpartot a naplementében, ha másért nem hát azért, hogy nyaraljon egyet a Balatonon, ha másért nem hát azért, hogy kinyissa végre a szemét, és túl lásson az istenverte skatulyákon. Én tudom mit teszek jövő nyáron.
-fegyvernekylevente

• Balaton Sound 2008