Raggametáldzsipópunk

Skindred, Gogol Bordello; Bp., PeCsa, április 8.

Rovat: Beszámoló | Felkerült: 2008. április 9., szerda | Írta: Zurro

Amikor megtudtam, hogy Skindred és GB koncert lesz a PeCsában, a legelső gondolatom az volt, hogy szerencsésebb lett volna a hajóra szervezni a bulit, mert így elszomorító lesz a félház, a hajót meg talán meg tudnák tölteni. Persze nem lett igazam. Egész szépen megtelt a csarnok, bár míg legtöbben Eugene Hütz gipsy punkjára voltak kíváncsiak, engem a Skindred érdekelt. Aztán a ragga metálosok, koncertjük végére, jópár gogolista hívet is szereztek maguknak.

Nem véletlenül. Nyolc óra öt perckor valami Csillagok háborúja-féle rövidke intro után a Roots Rock Riot-tal robbantott a csapat, amit a Pressure és a Rat Race követett. Kicsit megijedtem, mert ennyire intenzív indítás után - gondoltam - csak eshet a színvonal. Természetesen nem lett igazam. Nem árulok zsákbamacskát: a Skindred az első perctől az ötvenedikig, ami az utolsót jelentette, hibátlanul teljesített. Sőt!

Egyetlen bajom volt csak, és ez, azt hiszem, az előzenekari státusz és a PeCsa adottságainak köszönhető: nekem kicsit halkabbnak tűnt, mint kéne, illetve valahogy tompábban szóltak a hangszerek, mint szerettem volna. Ez Benji énekére-dumájára nem vonatkozott. "Öcsém, ez mekkora forma!" - idézhetem a koncertet követő egyik álmélkodó kommentárt. És tényleg hihetetlen ez a csávó. Szerintem már negyven felé lehet, de olyan fürge, hogy egymaga cáfolja a punnyadt rasztafárikról kialakult, egyébként javarészt helytálló képet. Folyamatosan kommunikál a közönséggel, mókázik, néha jól meg is szívatja a nem az angoltudásáról híres budapesti publikumot. Kábé:

Benji: - Szeretitek a reggae-t?
Közönség: - Yee!
B: - Szeretitek a punkot?
K: - Yeee!
B: - Szeretitek a Skindredet?
K: - Yeeee!
B: - Szeretitek a fegyvereket?
K: - Yeeeee!
B (látványosan csóválja a fejét, ráncolja a homlokát, majd megkérdezi újra): Szeretitek a fegyvereket?
K (a homlokráncolást félreértve, "talán nem vagyunk elég hangosak?", úgyhogy): yeeeeeeeeeeee
B (rájön, hogy ez nem fog menni, úgyhogy): Everybody in da house?
K:... (Nabazmeg, Laci, szerinted mit válaszoltak?)

Na de ez legyen a legnagyobb bajunk. Egyébként hozzáteszem, hogy ritka az a Budapesten fellépő külföldi előadó, aki a város nevét nem szö betűvel, hanem úgy mint mi, sövel ejti. Nahát ő ilyen. Eugene Hütz, aki ukrán származású; anno, mikor lelépett onnan, egy darabig héderelt is itt, természetesen szövel mondja. Persze, New York meg Nevjork, mi?

Szóval Skindred. Ez a zenekar a frontemberről szól, és ezt valószínűleg a többi tag is jól tudja, úgyhogy korrektül teszik a dolgukat, és viszlát. Semmi extra megnyilvánulás, semmi virga. Pakolják a jó kis goove-os alapokat a háttérben, szépen kezelik a hangszereket, de ha ma összefutnék bármelyikükkel az utcán, nem ismerném fel. Teljesen hétköznapi fehér srácok, ráadásul a gitárosnak ilyen kifejezetten irritáló, divatos juppi-proller szemüvege van, amivel aztán pillanatok alatt el tudna tűnni a megbolondult rajongók rohama elől, mondjuk, az Aréna Plázában.

Mindenki Benjit nézi, mindenki őrá figyel, őt hallgatja, és ő nem hibázik. Kiénekli az összes hangot, ha kell pörög a nyelve, ha kell üvölt, és a "rendes" mikrofonja mellett hátul, egy kis saját keverőpult előtt van egy króm mikije, és néha abba énekel, közben a saját hangját effektezi a pulton. A koncert után egy másik, az italosztó pultnál beszélgetésbe elegyedtem néhány fiatallal, és az egyikük izgatottan mesélte, hogy a Skindred alatt ott állt előtte Péló Barna és IQharcos házikedvence, Dorinka, és úgy tűnt, jól érzik magukat. Hááát, néhány komolyabb raggapörgetés és nagyívű dallam alatt el bírom képzelni Barni Megasztárban elhíresült orgazmusközeli arckifejezését. Dorina lehet, hogy... na de félre a bulvárt.

Utoljára hagyták a Nobody című megaslágert, aminek a legvégén Benji egy apróságot változtatott a szövegen, "Everybody get out of dis ya pit alive", aztán vége lett, se ráadás, se semmi. Ötven perc, én kétszer ennyit is kibírtam volna. Gondolom a közönség is, legalábbis az első néhány sor intenzívebben pörgő része. Akiknek - ezt hozzá kell tennem - az átlagéletkora és koncertrutinja ölég alacsonyan volt; például amikor felkapaszkodtam, hogy szörföljek kicsit, pillanatok alatt a földre kerültem, ráadásul egy tizenhat éves csávó morcosan nézett rám, mert estemben lezúztam a 400 forintos csapolt Borsodiját. Itt és most bocsánatot kérek, bocs, bár inkább elkaphattál volna, haver...

A Gogol Bordelloról annyit, hogy ez a jól hangzó név és a jól hangzó gipsy punk műfaji megjelölés (saját kreálmányuk, szerintem baromság, amúgy is, Eugene Hütz kábé annyira cigó, mint Brad Pitt a Blöffben) a tizenéves kiscsajoktól, a bölcsészeken át, a negyvenes expunk sznob középvezetőkig mindenkinél bejön. Cifra egy csapat, meg kell hagyni, egy Rejtő regény szereplőiként tudnám elképzelni őket, vagy egy odesszai kikötői késdobálóban. Hütz egy igazi cirkuszi bohóc-showman, a hegedűs hapek akár Piszkos Fred, a kapitány, simán beleillik a képbe a tökfekete etióp basszusgitáros (nem, nem az a típus aki az ottani divatlap, a Borda címlapján szerepelhetne, höhö) meg a brutálisan kifestett táncosnők is.

Zeneileg leginkább a Mano Negra-féle punk-ska-népi vigadós dolgokhoz van köze, de míg én a Mano Negráért (Manu Chao régi zenekara) valamikor meg bírtam veszni, most néha fárasztott ez a bazári vigalom, ami a színpadon ment. Főleg, mert sokszor nagyon megkoreografáltnak tűnt, nem véletlen, hogy még Madonna is rájuk cuppant. Meg túl sokszor volt ez a tüc-tüc monoton lábdob alap. Meg ez, meg az, úgyhogy én a Start wearing purple után lassan elballagtam. Az mondjuk jól szólt.

A lényeg, hogy a közönség jól érezte magát, és láthatóan Hütz meg legtöbb társa is. Ők szívesen járnak vissza Magyarországra, én már csak azt remélem, ugyanígy lesz a Skindreddel is.