Nőnapi zúzmara BécsbenArena, Bécs, 2008.03.08, Fellépők: Anterior, Too Pure To Die, A Life Once Lost, HimsaSose gondoltam volna, hogy a The Agony Scene egyszer még azzal fog igazi örömöt okozni, hogy elmarad a koncertje, márpedig nemrég épp ez történt. Persze nem annak örültem igazából, hogy Mike Williams és csapata nem jött a Himsa-val közös Európa-turnéra, hanem hogy helyettük az általam meg egy maréknyi fanatikus által igen nagyra tartott A Life Once Lost ugrott be. Nagy bénaság az Avocado Booking részéről, hogy a magyar koncertszervezőket (is) elfelejtették időben értesíteni a turnéról, így Budapestre nem jutottak el stoner hardcore-t játszó embereink, de legalább Bécsbe szerveztek nekik egy bulit, úgyhogy ismét beirányoztuk magunknak az osztrák fővárost. (Legalábbis információim szerint ennyi az oka, hogy utaznunk kellett ahelyett, hogy saját fővárosunkban tekinthettük volna meg az eseményt.)
Az Arena komplexumához tartozó kocsmában hamar rábukkantunk pár honfitársunkra, akiket arról ismertünk meg, hogy első kérdésük az volt, mennyibe kerül a legolcsóbb sör. Hamarosan egy szlovák kolléga csatlakozott hozzánk, majd több budapesti ismerősbe is belebotlottunk, úgyhogy egész kellemes közeg alakult ki a kezdésre.
Az estét a walesi – de valami miatt tévesen németnek kiírt – Anterior nyitotta az Arena kistermében, olyasfajta thrashes metalcore-ral, mint amit az All That Remains játszik, csak az ének volt sokkal fantáziátlanabb, meg valahogy a zene se tudott – igazság szerint nem is próbált – kilépni a sablonos korlátok közül. Kár, mert amúgy ügyesen hegesztett a banda, a két gitárosnak jól mozogtak az ujjai, a dobos is tisztességesen csépelte a cuccait, a basszusgitáros is stabilan hozta a hoznivalót, és még az énekesnek is erős hangja meg jó fellépése volt, de ez manapság már alap, ezzel nagyon nem tudnak megfogni, több meg nem volt ebben a produkcióban. Nem meglepő módon a Metal Blade azért látott bennük fantáziát és szerződtette őket, már csak azt nem tudom, miért nem változtatja a nevét Metalcore Blade-re vagy ilyesmire.
Persze igazságtalan lennék az Anteriorrel, ha összességében negatív képet festenék róluk, hiszen amúgy szimpatikus arcok meg biztos keményen dolgoznak, és hát hogy mik a súlyos ’zene’ igazi mélységei, azt az utánuk jövő Too Pure To Die mutatta meg nekünk. Képzeljünk el négy, látszólag komoly nemi identitási zavarokkal sújtott, összesen 82 IQ-pontra saccolható amerikai fiatalt, akik már a hangolásnál bizonyságot adnak róla, mennyire nincs fogalmuk a zenélésről, és hogy a helyzet még rosszabb legyen, hirtelen csatlakozik hozzájuk egy fejpántos, ránézésre sporttagozatos, egyik kezében a mikrofont, a másikban egy törölközőt szorongató, nem kimondottan agysebésznek tűnő fiú, aki helybenfutással vezeti le a feszültséget koncert közben. Innentől kezdve rengeteg üreshúrt hallhattunk, meg kábé nulla zeneiséget és dinamikát, ellenben számos pózt mutattak fel a színpadon és előtte egyaránt, iszonyú szánalmas volt az egész, és miután az egyik csökkent értelmű gitáros az ásványvizet részben rámköpte a színpadról, nem maradt más hátra, mint hogy a ’raise your hands’ felszólításra a középső ujjamat tartsam a magasba.
Szerencsére előbb-utóbb eltakarodott a fertelmes csürhe, és végre kezdhetett pakolni az A Life Once Lost. Mivel a színpad előtt haveromon és rajtam kívül nem ténfergett senki, mi pedig épp az egyik gitáros pedáljait vizsgáltuk, és az arcunkra volt írva, mennyire várjuk már a show-t, megkülönböztetett figyelemben részesítettek bennünket. Douglas Sabolick gitáros – más néven Snake Sustaine – le is hajolt hozzánk, hogy egy kis ’zöldet’ kérjen tőlünk, de sajnálattal közölnünk kellett vele, hogy nincs nálunk, mivel nem élünk vele. Még megkérdezte azért, hogy nem tudjuk-e véletlenül, hol lehet szerezni, de közöltük vele, hogy nem vagyunk odavalósiak, Magyarországról jöttünk, amire meghatottan kezdte rázni a kezünket. Nemsokára felbukkant az énekes Robert Meadows, aki nagy szakállával és hajával és szemüvegével leginkább egy zavart bölcsészhallgatóra emlékeztetett, és a ritmusszekció is készülődött már. Hamarosan meg is indult a zúzmara, és ahogy várni lehetett, a dobos Justin Graves mezítláb taposta a pedálokat, de amire szerintem senki nem számított, Robert is cipő meg zokni nélkül mászkált a színpadon. A matek és stoner keverék, ami miatt annyira szeretni lehet ezt a bandát, élőben is nagyot ütött, toborzott is magának új rajongókat a csapat rendesen, ahogy elnéztem. A színpadon is fokozódott a káosz, Robert egyszercsak élére állított egy monitorládát, először csak simán a tetejéről adta az ívet, később felkapaszkodott róla a mennyezetről függő világítástartó keretrendszerre, és onnan acsarkodott tovább. De a padlón is meglehetősen sajátos mozgáskultúrát mutatott be az immár inkább hippire emlékeztető figura. Nagy látvány volt Snake mester pedálgyűjteménye is, ami egy megmunkálatlan fadarabra volt felerősítve műanyag kábelkötegelőkkel, meg a cipője, ami igencsak bővelkedett lyukakban. Igazából az egész brigád eléggé hippi benyomást keltett, már csak ezért is nagyon őszintének hatottak a motoros/stoner riffek. A végére maradt az egyik legnagyobb sláger, a klipes ’Vulture’, amire bejött Johnny Pettibone – a Himsa frontembere – is vokálozni, sőt, a vége felé rendesen tolta az arcomba a mikrofont, úgyhogy személyesen is belefolyhattam az év számomra egyik legjobb koncertjébe.
Mire a Himsa rázendített, nem sok levegő maradt a helyiségben, úgyhogy nem is maradtunk olyan sokáig végül. Pedig jól aprítottak a seattle-i metal(core-)osok, feszesen, harapósan küldték a thrashes témákat, kiállásokat, moshosabb részeket. Jó volt élőben látni/hallani a klipes ’Rain To The Sound Of Panic’-et is, bár bevallom, mattot nem kaptam a bandától – igazából szerintem ilyen szintű zenész sok szaladgál ma a színtéren, és a profi produkció önmagában nem elég, kell valami plusz. A Himsa abszolút rutinos, profi banda, profi show-val, sok befektetett munkával, de az isteni szikra szerintem nincs benne, még ha az átlagból ki is emelkedik. Ezzel együtt teljesen élvezhető, amit csinálnak, remélem, máskor is látni fogom még őket, csak lehetőleg több oxigénnel a légkörben.
Kár, hogy ez a show nem jött át hazánkba, de számomra Bécsbe is bőven megérte kimenni az A Life Once Lost miatt. Igaz, ha nem a The Agony Scene, hanem a Too Pure To Die miatt ugrottak volna be Robert Meadowsék, az még sokkal jobb lett volna... Kapcsolódó zenekarok:Kapcsolódó koncert: |
Kommentek (0)
