Egy befejezetlen történet

Anton Corbijn: Control

Ian Curtisről, a Joy Division fiatalon elhunyt énekeséről filmet készíteni látszólag tuti siker. Ha ezt egy világhírű fotós és kliprendező teszi, pláne az. Hát igen, bármibe lefogadom, hogy tíz JD-rajongóból tíznek bejön a film. És a többiekkel mi van? Hát azért ők is elhullatnak egy-két könnycseppet a végén.

Egy film sorsa könnyedén eldőlhet a szereplőválogatásnál, különösen, ha egy emblematikus hősről szól, akinek nem csak az arca, de a hangja és a gesztusai is mélyen beleivódtak ismerői mélytudatába. A Control készítői itt nem nyúltak mellé: Sam Riley tökéletes választás Ian Curtis szerepére. Nem csak a külső hasonlóság miatt, hanem mert jól hozza a konszolidált felszín alatt megbúvó pusztító érzelmektől zaklatott, örökösen elvágyódó, melankolikus figurát. De még nála is jobb Samantha Morton Curtis feleségének, Debbie-nek a szerepében. Itt nem a valódi Debbie-vel való hasonlóság a lényeges, hanem az egyszerű, se nem szép-se nem csúnya, kicsit földhözragadt, vidéki angol lány tökéletes megformálása. A különbség így lesz igazán szembeötlő közte, és Annik Honoré – Ian szeretőjének Alexandra Maria Lara által megformált alakja – között. Utóbbi valóban éteri szépség, már a jelenlétével megbabonázza nem csak Curtist, de felteszem, az összes férfinézőt is – bár ennél sokkal többet nem ad hozzá a filmhez. A többi szereplő is hiteles: igazi angol csávók, kicsit sótlanok, kicsit visszafogottak, olyan semmilyenek. Átlagosak.

A Deborah Curtis visszaemlékezéséből (is) készült, és általa (is) producált mű hű mottója (is) lehetne az özvegy egyik cinikus-keserű megjegyzése Curtis önmarcangoló színpadi produkciójáról: „Ha Ian elment játszani a gyötrődő lelket a színpadon, könnyebb volt megtenni annak a nőnek a figyelő szemei nélkül, aki mosta az alsónadrágjait.” Ez a mondat ebben a formában nem hangzik el a filmben. Kár.

Ian Curtis szélsőséges személyiség volt. Egy kinézetre teljesen hétköznapi fiatalember, aki tizenkilenc évesen megházasodik, és köztisztviselőként tengeti napjait, miközben arról álmodik, hogy olyan lesz, mint David Bowie, William Borroughs-t olvas és az emberi szenvedésről elmélkedik. (Közbevetés: a Joy Division név jelentése “Örömosztag”, így hívták a náci koncentrációs táborokban az őrök egyéb igényeinek kiszolgálására verbuvált fogolylányokat.) Nappal egy munkaügyi központ szürke hivatalnoka, este a színpadon magából kivetkőzött, démonokkal küzdő figura. A hétköznapi életből kitörni vágyik, miközben saját testének foglya: huszonegy évesen egy roham után epilepsziát diagnosztizálnak nála. Híres akar lenni, de mire eljön az ő ideje, már rühelli a színpadot: vagy ki sem áll a közönség elé, vagy az agya sokall be, és jön a görcsroham. És amit minden dark-gothnak illik kívülről tudni: 1980 május 18-án éjjel, miután megnézte Werner Herzog Stroszek (Bruno vándorlásai) című filmjét, feltette Iggy Pop The Idiot című albumát, és felakasztotta magát. Első amerikai turnéjuk kezdete előtt egy nappal.

Egy ilyen ember életét, gyötrődését bemutatni nehéz feladat. Corbijn elkerülte a szokásos sablonokat, nem művészkedik, és ez dicséretes. Viszont nem is igazán súlyoz, szépen sorban megtörténnek a dolgok, nincs igazán kiemelkedő esemény. Persze, ez a fajta monotónia illik a zenekar imidzséhez, sejtem, hogy ez is volt a cél: a kilátástalan lelkiállapot ábrázolása. Ez viszont lassan unalomba fullad. Hiányzik a katarzis, és ezt Curtis halála sem hozza el. Nem azért, mert már az elején tudni lehet, mi lesz a vége. Egyszerűen azért, mert rá kell jönnünk: tényleg ez az egyetlen lehetséges megoldás.

Egy örömtelen élet örömtelen lezárása. Ami egyben nyitás is: megnyitja az utat egy legenda előtt. Azt hiszem, Curtis tudta, hogy ha nem teszi meg, előbb-utóbb olyanná válik, amilyen nem akart lenni: hétköznapivá. Egy lezárt történetté. Így viszont halhatatlan lett.

Érthető és dicséretes Anton Corbijn szándéka: korrekt módon bemutatni az underground kulthős emberi, hétköznapi oldalát is. Bár szerintem ez amennyire biztos siker, olyannyira reménytelen vállalkozás egyben. Aki szereti a Joy Divisiont, nem a filmet nézi, hanem egy tablót, ami megelevenedik, egy ezerszer elismételt történetet, ami ezeregyedszer sem untat. Aki megpróbál elvonatkoztatni a fentiektől (majdhogynem lehetetlen), mint jómagam, annak zenés karriertörténet-típusú zsánerfilmnek túl művészi, művészfilmnek túl konvencionális, nem annyira átütő. Nem mondom, hogy rossz. A fekete-fehér képek erősek, de nem kimódoltak (ellentétben Corbijn némely fotójával), a zene pedig időtálló. A helyszínek, szereplők hitelesnek tűnnek. Nem tudom… valami hiányzik… mint Curtisnek…

Mindenesetre díjat díjra halmoz. Hát igen: akik a díjakat adják, éppen olyanok, amilyenné Curtis nem akart válni. Megnézik a filmet, nosztalgiáznak egyet, lopva elmorzsolnak egy könnycseppet, és átadnak egy díjat. Mintegy önigazolásként. Valószínűleg már annak idején sem értettek sokat Ian Curtis dolgaiból. Sebaj.