Velvet Stab: Welcome Goodbye

Edge Records (2007)

A budapesti Velvet Stab neve nem lehet ismeretlen a new school hardcore/screamo rajongók számára, hiszen az együttes már évek óta aktív résztvevője a hazai színtérnek. Sőt, ami azt illeti, már nemzetközi szinten sem tökismeretlen, hiszen 2003-as EP-jét, a ’Where Parallels Meet’-et a német Beniihana Records is kiadta, nagyon pozitív kritikákat kiváltva a külföldiekből is. Jómagam 2004-ben láttam először a csapatot a Zao és a Most Precious Blood előtt, szimpatikus volt, amit csináltak, kíváncsian vártam, hová fejlődnek. Valamivel később némi törés látszott beállni a fiúknál, mikor az énekes Totik Zoli kiszállt, de a hiányt sikerült pótolni, és az első nagylemez már Krausz Istvánnal készült el tavaly – erről osztanám meg benyomásaimat röviden.

Hopesfallos – ’Satellite Years’ éra – bevezetővel indul az album, közben egy lányhang magyarul, egy fiúhang angolul szaval a háttérben, majd nem sokkal később kezdődik az első valódi dal, a ’Tumble Into The Past’. A – korai – Hopesfall-párhuzam a későbbiekben sem nélkülöz talán minden alapot, de a Velvet Stab távolról sem Hopesfall-klón, a zenekar myspace-oldalán a fő hatások között – Boysetsfire, Thursday, At the drive-in, Hundred Reasons, The Deftones – fel sincs tüntetve az észak-karolinai banda. Igazából később sokat színesedik a zenei paletta, pl. a ’The Ghost’-ban az akusztikusgitár-alapú témák kimondottan hangulatosak és jól eltaláltak, sokat dobnak a lemezen, de a többi track között is van egy-két igazán érdekes darab – az ’érdekes’ szót itt jó értelemben véve. A legkiemelkedőbb dalnak a még Totik Zolivan együtt írt ’Signs On The Concrete’-et találom, változatos, dinamikus, ügyesen összerakott nóta. Az énekhang általában kábé olyan, mint az ilyen zenékben lenni szokott, azaz a tiszta dallamos ének váltakozik az ordibálással. Utóbbi gyakran emlékeztet a Stretch Arm Strongra, azaz nem valami ultrabrutális hőbörgésre kell gondolni, a vékony hangú tiszta ének is emlékeztet valakire, de most csak nem akar beugrani, hogy kire; van aztán olyan rész is, ami a Rise Against agresszívabb pillanatait idézte fel bennem ének szempontból. A hangzás, mint azt már megszokhattuk a Bakerytől, rendben van, ha nem is lehet összetéveszteni egy menő amerikai zenekaréval, nincs vele semmi probléma, kellemesen szólal meg a korong.

Elsőre nem tetszett a lemez, de a második-harmadik hallgatásnál már egyre jobban kezdtem átérezni, mit is akarnak a fiúk, és egyre több értéket fedeztem fel benne, és biztos, hogy később is elő fogom veszegetni. New school arcoknak mindenképpen érdemes próbálkozni vele.

• Velvet Stab