Kilmister&Garza: FehércsíklázLemmy önéletrajza Lemmy egy hiteles arc. A szó minden értelmében. Arra, hogy negyvenegynéhány évnyi rockandroll-ipari szakmunka után sem vesztett semmit ősvaddisznó hozzáállásából, rámondhatjuk, hogy van ilyen, bár nem sok. Az, hogy a rockzene történetének jelentősebb fordulópontjainál véletlenül mindig ott sertepertélt a környéken, legyen szerencse. Hogy él, az már majdhogynem csoda. Persze ott van Keith Richards meg Ozzy is példának, de hármuk közül egyedül Lemmy az, aki valahogy mindig észnél maradt, és úgy tűnik, egy percig sem szállt el saját magától. Ráadásul hihetetlenül szórakoztató.
Mivel a „Szegény félárva proligyerek megható története; az Út a füstös-nyirkos angol iparvárostól a napfényes Kaliforniáig”-sztori könnyfacsaró dickensi feldolgozását egy Tom Jones nevű csávó már lestoppolta magának, ezért Lemmynek a téma abszurd sci-fi–komédia változata maradt. Elképesztő sztorikból szinte minden oldalra jut egy, persze itt a ’60-as, ’70-es évek fordulója környéki, brutál-pszichedelikus Hawkwinddel töltött élmények viszik a prímet, de a későbbi Motörhead története sem szűkölködik ilyesmiben. Emellett tisztázódik néhány olyan alapvető fogalom is, ami valamiért eddig nekem nem volt egyértelmű. Például a kalózrádió klasszikus formáját sem ismertem eddig, ami arról szólt, hogy egy kis hajó az angol partoktól nem messze, de nemzetközi vizeken lehorgonyzott, és arról sugároztak olyan zenéket, amit a hivatalos rádiók nem voltak hajlandók játszani. Persze a frekvenciatörvény ilyen kijátszására a ’60-as évekbeli hőskorban került sor. Aztán én a Motörhead nevét is a motoros kultúrával kötöttem össze így magamban, közben kiderült, hogy az amerikai szlengben anno a speed (a drog, nem a sebesség) megszállottját hívták így. Az is érdekes, hogy már a ’60-as években létezett olyan zenekar, amelyik dupla lábdobot használt, a Rocking Vicars is ilyen volt, amiben Lemmy megkezdte komolyabb zenészi karrierjét. Ez persze lehet az én tudatlanságom, ahogyan kimaradt eddig, hogy Jimi Hendrixnek is ródolt az öreg bibircsókos, Sid Vicious meg egyszer elment hozzá basszusgitár-leckét venni. Ha még hozzáteszem, hogy egy bizonyos Lars Ulrich volt ’81 körül az Egyesült Államokban még alig ismert Motörhead fanklubjának egyik oszlopos tagja… Én azt is nehezen bírtam eddig elképzelni, hogy lehet, hogy ez a csúnya, szőrös faszi csak úgy falta a jobbnál jobb csajokat? Olvasva a könyvet, rájöttem. Egyrészt a hippikorszakban mindenki úgy be volt csavarva folyamatosan, hogy mindez nem számított. Ki tudja, milyennek látta őt egy betrippezett kiscsaj, amikor a csapból is lizergsav folyt? Aztán a metálkorszakban dettó, csak akkor a piától szépült meg a világ. Másrészt amilyen dumája van, nem csodálom. (Különben ez még az írott-fordított szövegből is átjön – dicséret mindenkinek, akinek köze van hozzá.) Dehát végeredményben mindez mellékes, mert mégiscsak egy legendáról beszélünk. Egyik nap egy japcsi cicával kavar, másnap egy fekete maca lovagolja meg, ráadásnak meg egy indiai kiscsaj cidázza le – nem válogatós, mondhatjuk. Pedig van itt más is. Nagy szerelme egy fekete lány volt, aki tizenkilenc évesen belőve megfulladt a fürdőkádban. A kapcsolat miatt a fehér hippik és a lány színesbőrű ismerősei, családtagjai is fújtak rájuk. Ennyit a szeretet hatalmáról, az elfogadásról, toleranciáról – mondja Lemmy. Nem a duma, ugye. És elmondja a véleményét a különböző drogokról, őszintén, kendőzetlenül. Tanulságos. Ráadásul, bármennyire igyekszik palástolni, néha a paraszt kanrokker is megcsillantja a műveltségét, mintegy mellékesen, nem kérkedve. Belök egy ilyet, hogy „egyik este elmentem megnézni a Metropolist, (…) aztán hazamentem, és öt perc alatt megírtam a dalt”. Az ember nem megy csak úgy moziba egy ötven évvel korábban készült némafilmre. Szerintem. De ugyanez pepitában: „ember, azok a finn bulik olyanok voltak, mint Fellini Satyriconja a színfalak mögött”. Vagy, hogy (a fesztivált) „egy tó mellett rendezték, egy fenyőkből és nyírfákból álló erdőben, mint a kibaszott Peer Gyntben, tudod”. Szóval érdemes elolvasni, mert nem csak szórakoztat, de művel is. És mint már az elején említettem, hiteles. Igazából abból van egyre kevesebb. Lemmy Kilmister, Janiss Garza: Fehércsíkláz; Cartaphilus kiadó, 3500,-Kapcsolódó zenekarok: |
Kommentek (0)
Még nincs hozzászólás. Legyél te az első!
