Sunday Fury: FirstEdge Records, 2007.Ha van valami, ami miatt esetleg nem tudom jó szívvel ajánlani valakinek ezt a lemezt, akkor az a borító. Tudom, hogy nem illik ezzel kezdeni egy lemezismertetőt, de annyira extrém módon ocsmány a váci Sunday Fury első nagylemezének – valójában a banda készített már tavaly is kisebb jelentőségű hangzóanyagot ’First Fury 2006’ címmel – csomagolása, ami manapság már hazánkban is ritkaság. És ez nagyon nagy hiba, mert belül annál értékesebb tartalom lapul meg. Jómagam még a Rocktogonban hallottam először a bandát, és az ottani, közismerten nem éppen ideális körülmények között is megfogott a produkció, ami azért jelent valamit. Utána az A38-on aztán végképp rajongóvá váltam, és még az imént említett borító se tarthatott vissza attól, hogy megvegyem a CD-t, ezzel is támogatva a zenekart, meg persze örömöt okozva magamnak is. A Sunday Fury ugyanis jól muzsikál, és bár szerintem élőben adja ki magát igazán, amit a négyes művel, a lemez se rossz. Szerencsére jól meg is dörren, úgyhogy a Panterával rokonítható zene tud hatni a felvételen keresztül is. Azért nem nevezném egy az egyben Pantera-klónnak a Sunday Fury-t, még ha a hatás érezhető is, de a mocskos, súlyos metal nem nélkülözi a bluesos elemeket sem, meg van benne egy nagy adag rock and roll fíling is, Márkus Levente ordításai és a zene zsigeri agresszivitása pedig a hardcore-fanok szívét is megdobogtathatja. A négyes, ’Save At Last’ című track pedig a Down-féle belassulós, füstös hallgatnivalók kedvelőinek okozhat kellemes perceket például. De ne higgyen nekem senki. A banda myspace-oldalán hallható pár nóta a lemezről, és fent vannak a koncertdátumok is, mindenki győződjön meg maga, tetszik-e neki, amit a váci négyes csinál. Kapcsolódó zenekarok: |