Nézd meg a koncertek plakátait >
Nem vagy belépve! (Lépj be vagy regisztrálj!)
MA: 15 
¦16¦17¦18¦19¦20¦21¦22¦23¦24¦25¦26¦27¦28¦29¦30¦31¦01¦02¦03¦04¦05¦06¦07¦08¦09¦10¦11¦12¦13¦14¦15¦16¦17¦18¦19¦20¦21¦22¦23
Hunderground
Itt vagy most: Hunderground | Magazin | Csillagállás

Csillagállás

Shell Beach: Acronycal (EDGE Records)

Rovat: Lemezkritikák | Felkerült: 2007. november 28., szerda | Írta: Zurro

Jól értesült körökben a Shell Beach zenekart szokás amolyan szuppergruppként emlegetni: egy-egy aktív Subscribe és Idoru taggal a soraiban, a dobos a Blind Myselfből érkezett, az énekes pedig a Velvet Stab-ből. Ha azt is hozzáteszem, hogy a még jólértesültebbek ezt a fajta zenét az emo műfaji megjelöléssel illetik… hé, kedves olvasó, bicska becsuk, kéz zsebből ki, lapoz!

Mindenekelőtt tisztázzuk: az emo eredetileg nem a Toky… (igaz, igaz, le sem szabad írni, mert lerohad a monitor), szóval, nem a most használatos értelmében került be a „köztudatba” jóval-jóval a mostanában – még – dúló divathullám előtt. Az emo core a hardcore érzelmesebb, dallamosabb, nem azt a direktbe’ keménykedő vonalát jelentette valaha – amit az oldschool hácéseknek kötelező is volt basztatni. Ez utóbbira a legszebb – amúgy stílusos és vicces – példa a Sick Of It All Step Down című videójában van, amit mindenkinek látnia kéne, aki túl komolyan veszi ezeket a műfaji besorolásokat.

A fentiekre sajnos, úgy érzem, szükség volt ahhoz, hogy kicsit előítéletektől mentesebben közelítsünk a Shell Beach-hez. Meg úgy általában. Persze kapásból cáfolom is önmagam, amikor az intróként funkcionáló Morning Over Callisto hallatán azt hittem, véletlenül Deftones került a lemezre, és a Split Horizons, az első „igazi” szám, kezdetben méginkább ráerősített az érzésre. Aztán ez elmúlt. A Shell Beach egyetlen számában több a váltás, mint egy egész Deftones albumon. Na, le kéne már hasadnom erről a Deftones-vonalról.

A lényeg: egyelőre, sokadik hallgatás után is, az a helyzet, hogy bár tetszik a zene, nem találtam semmi olyant, ami megragadt volna. Túl tiszta, steril, kimunkált, sallangmentes… Leginkább egy egyperces, egyetlen riffre és két elhasznált akkordra épülő üvöltözős darabra vágytam. És ilyen nincs. A dalok szépen, rendesen sorjáznak egymás után, sok egymásba mosódó-oldódó váltással, amit az ének tart össze. A hangszeresek játékán érződik a rutin, és nekem az énekhanggal sincs bajom, legfeljebb annyi, hogy hiányzik valami egyedi plusz, amitől meg tudom különböztetni egy más, hasonló hangtól.

Azt hiszem, bárkinek – akinek érezhetően komoly munkája, rengeteg energiája, ideje van egy produkcióban – a legrosszabb, amit mondani lehet a művére, hogy középszerű. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy én ilyesmivel jönnék, leszögezem: nem erről van szó. Egyszerűen arról, hogy a zenekar az első albumán még nem igazán találta meg a saját hangját. Valamiért azt gondolom, hogy meglesz az. Maga a koncepció, ami az album vizuális megjelenését és a szövegeket illeti, már összeállt. Ha igazán balfasz módon mindenképp meg akarnám ezt fogalmazni, egy paradoxonnal tenném: következetes szentimentalizmus. Vagy intenzív melankólia. Vagy…

A zenekar MySpace-es oldalán is meghallgatható The Manouver című darabban szerintem megvan minden, amiről eddig írtam. Játsszuk azt, hogy mindenki maga döntse el, mit gondol a zenekarról, gyűjtse össze az általa ismert együttesek közül, egy-egy motívumban kit vél felismerni. (Kedvencem a Cure-os hatású „Close your eyes…” kezdetű énektéma.) Szóval játsszunk kritikusost, okos kommentelőst, ilyesmit.

Aztán játsszuk azt, hogy minden ilyen színvonalú ebben az országban. Jó lenne. Én most azt játszom, hogy pofa befog.

Kapcsolódó zenekarok:

Kommentek (0)

Még nincs hozzászólás. Legyél te az első!
Hozzászólás írásához be kell lépned. Ha még nem regisztráltál, akkor megteheted itt.