Everwood: The Raven’s Nest(Burning Star Records, 2007)Talán már senkinek sem kell bemutatni az Everwood zenekart, hisz sikertörténet az övék. Már az első lemezük, a Mind Games is külhoni (görög) kiadó égisze alatt jelent meg, mutatva, hogy nemzetközi színvonalú zenéről van szó. Az anyag húsz országba jutott el, többek között Japánba és az USA-ba is – látszik, hogy a kiadó nem vette félvállról a dolgát.
Az új lemezt 2006 őszén kezdték rögzíteni, egy új ütőssel (Szabó Tamás), aki addigra már beleérett a zenekarba.
A zene, amit hallhatunk szimfonikus progmetal, változatos hangszeres játékkal és sok dallammal. A hangzás jó, az egyetlen problémám, hogy a basszusgitárt eléggé eldugták a zenében. Pedig, amit hallani belőle, az alapján érdemes lenne előrébb venni. A dalok három sztorit mesélnek el, a The White Angel, Quiet Valley és The Raven’s Nest tematikailag három részre bontják a lemezt. A történetek a CD számítógépes lejátszásakor angolul és magyarul is elolvashatóak, így téve könnyebben érthetővé a hangulatokat és a mondanivalót.
Érdekes anyag ez. És még érdekesebben alakult a viszonyunk. Az első két hallgatás után, közben, nem igazán akarództunk barátságba kerülni egymással. Bár a második kör végén az utolsó öt nótában éreztem a potenciált, így azokat elővettem újra és újra. Már kezdett belém vésődni, hogy az első 2/3-ad gyengébbnek vélt dalai miatt „lepontozom” a CD-t, amikor tisztességből és kíváncsiságból (ha a lemez végére sikerült ilyen jó témákat felpakolni, akkor a többiben is kell, hogy legyen valami…) nekibuzdultam még egyszer. Majd többször, mivel elkezdtek átjönni a témák, megragadni a refrének.
Koncept lemezről lévén szó, hajlamos vagyok elfogadni egy intró vagy egy annak megfelelő instrumentális kezdő tétel létjogosultságát. De nem ilyenét. Nagyon tipikusnak s emiatt fölöslegesnek találtam. A második, Another World című tétel a fura, sci-fis, Vangelist eszembe juttató billentyűhangzása miatt marad emlékezetes. A The Marching Of Time kellemes, rockos nóta, jó refrénnel, hasonlóan jó, de kicsit keményebb az Unbroken. A Like A Miracle egy szimfonikus hatású, zongorás balladisztikus tétel, a Run To My Fate pedig a CD legzúzósabb dala zongorás befejezéssel. Elég sok szerepet kap a dalokban a zongora. Nem a bármilyen hangzású billentyűjáték, hanem a zongora, ami alapvetően nem lenne baj, csak többnyire lassabb dalfelvezetéseknél jelenik meg, ami kiszámíthatóvá, már-már sablonossá teszi kicsit a zenét.
Akusztikus, hard rockos lassú szám a Behind You Smile, úszós instru a Prelude, pörgős, kavarós, változatos és szintén csak hangszereket felvonultató szerzemény az Escape To Death. A lemez többi dala pedig a záró, (újra) zongorás-lassulós részeket is felvonultató (emiatt számomra kevésbé ütős) Redemption kivételével nagyon össze lett rakva. Kitűnően váltakoznak a pulzáló groovos és a lassabb részek a The Trial-ban, melynek a verzéje majdnem olyan ragadós, mint a refrénje és mely középtempójával biztos közönségsiker. Könnyed, kicsit a sorból kilógó, viszonylag egyszerű rock nóta a Can’t Rain Forever, rövid, de igen kedvemre való szólóval és sok refrénnel. Nagyon változatos, orgonás-kórusos részeket és templomi hangulatot is felvonultató opusz az éneklős, metalos refrénű Silent Wind. Hosszú hangszeres tekergéssel indul a Days Of Eternity. Fogós refrénje, melyben kiváló, ízes a billentyűtéma, a Can’t Rain Forever közeli rokona. Valódi lezárása a lemeznek a Redemption tengerzúgásba csendesülő vége.
Bár mondhatni, megharcoltam az anyaggal, azt hiszem, érdemes volt és bárkinek bátran ajánlhatom. Arra azért kíváncsi lennék, (a CD első részét még mindig picit halványabbnak érezvén,) hogy a sztorik és a szövegek igényelték-e a 15 tételt, vagy a zenei alapok voltak meg először és azokra lett fazonírozva a verbális mondanivaló, esetleg együtt alakult, érett párhuzamosan a kettő. Csak, mert lehet, hogy egy picit rövidebb, egységesebb anyag könnyebben megkedvelhető lenne. Már ha ez szempont.
Így is erős 8-as. A basszus meg talán legközelebb kaphatna picit több teret… Kapcsolódó zenekarok: |
Kommentek 
