Defenders of Rock

Dokken, Kingdom Come; A38, 2007. szeptember 29.

A LiveSound egyre szimpatikusabb. Olyan koncerteket hoznak ide nekünk – most már bátran mondhatjuk – rendszeresen, hogy a hard rock, a heavy metal, és a progresszív zenék szerelmeseinek tényleg egy szavuk sem lehet. Szeptember 29-én a ’hajmetál’ nagy alakja, Don Dokken volt műsoron, előtte, de szintén headliner státuszban pedig a nem kevésbé ismert német Kingdom Come volt felelős a hajó lendületbe hozásáért a Defenders of Rock turné magyarországi állomásán.

Mikor leértem, épp kezdődött a Kingdom Come előadása, és azt kellett megállapítanom, hogy ezúttal egész kellemes méretű közönség verődött össze, amely nem és életkor szerint is egész nagy diverzitást mutatott, azaz egész fiataloktól az idősebbekig sokféle korosztály képviseltette magát, és szép számmal akadtak rocker hölgyek is a hallgatóság körében. A zenekarról meg az derült ki rövid idő alatt, hogy bizony elég jó formában van, a Lenny Wolf vezette négyes legalább annyira élvezte a bulit, mint nézőik. Mivel külön ritmusgitáros nélkül jöttek, Lenny az érzelemteli éneklés és a poénkodás mellett nem ritkán gitározott is, vastagítva a hangzást valamelyest. Frank Binke basszusgitáros mint az őrült tépte a húrokat, bár azért van még hova igyekeznie, ha utol akarja érni az ezen a téren behozhatatlannak tűnő előnyre szert tett Geezer Butlert. Lenny balján a kopasz Eric Förster pengetett, az ő teljesítményéről megoszlanak a vélemények, nekem komoly bajom nem volt vele, igaz, nem is annyira figyeltem rá Lenny mellett. A legnagyobb elismerés részemről talán a dobos Hendrik Thiesbrummelnek jár, aki gyakran open hand technikával adta a ritmust, lehetővé téve, hogy jobb karjával látványos mozdulatokkal színesítse a programot. Fő tevékenysége mellett nem restellt vokálozni se, sőt, pl. az Ain’t Crying For The Moon album lírai címadó dalában éppenséggel billentyűzött. Lírai oldalon természetesen ott volt még a kihagyhatatlan, bluesos What Love Can Be, legalább annyira érzelmekkel teljesen, mint a bő évtizedes koncertfelvételen. Azért a jellegzetesen zeppelines nóták voltak túlsúlyban természetesen, amilyen pl. az igazi monster riffel büszkélkedő Get It On, szintén az Ain’t Cryingról. Közben Lenny felelevenítette a régi időket, amikor még csak rajongóként, zenehallgatóként ismerte Dokkent, hogy pár évvel később már együtt turnézzanak, akárcsak most, 2007-ben. A végén persze volt ráadás, közönséghergelés, ami csak egy tisztességes bulihoz hozzátartozik. Kifejezetten örömöt okozott egy olyan nótát is hallani, amilyen a Do You Like It. A Kingdom Come olyan hangulatban hagyta ott a helyiséget, amit nem lett volna nehéz elrontani.

De aztán jött Don Dokken és zenekara, nagyon hamar biztosítva mindenkit arról, hogy itt aztán szó nem lesz a hangulat elrontásáról, sőt! Noha amennyire tudom, Dokken mester nemrég épp a munkaeszközét érintő műtéten esett át, a hangja teljesen rendben volt, még ha a magas tartományt ezúttal nem is nagyon érintette. Megtette ezt helyette Barry Sparks, aki amellett, hogy technikailag roppant felkészült volt mint basszusgitáros, amint azt a koncert folyamán a remek alapjátékon túl egy szólóval is demonstrálta, igen szépen hozta a magas vokáltémákat, gyakorlatilag szinte leénekelve a legendás frontembert. Ha már a ritmusszekciónál tartunk: a dobos ’Wild’ Mick Brown nem a ritmus biztosítását tekintette egyedüli feladatának, a megfelelő buliatmoszféra megteremtésében és fokozásában is aktív szerepet vállalt. Igazi showman. Ami még feltűnt nála: érdekes módon a kőegyszerű témáknál többször tűnt pontatlannak, a technikailag nehezebb figurákat viszont atompontosan hozta... Jon Levin gitáros játéka mellett sem szabad elsiklanunk: olyan természetességgel ontotta a technikás szólókat, mintha csak sima üreshúrokat pengetett volna. Ilyen gitárosból szerencsére jó sok akadt a ’80-as években, és a jelek szerint megvannak a méltó követőik napjainkban is. George Lynch helyére legalábbis teljesen zökkenőmentesen illeszkedett be Jon Levin – hasonló érzésem volt, amikor Jon Oliva old school Savatage setjét élveztük a Wigwamban, akkor is remekül teljesítettek a fiatal muzsikusok a nagy elődök helyén.

Mint várható volt, a csapat az első négy lemez anyagát igyekezett eszünkbe idézni, a show-t a Kiss Of Death nyitotta, aztán jöttek az olyan klasszikusok, mint az Into The Fire, a Dream Warrior, a The Hunter, a Breaking The Chains, az Alone Again, a lendületes Paris Is Burning, a drogok áldozatául esett zenészkollégák emlékének ajánlott Too High To Fly, a vége felé a Just Got Lucky és az It's Not Love. Jött aztán persze a ráadás is, ekkor már végképp frenetikus hangulatban voltak a menet közben rendesen poharazgató muzsikusok. Mr. Dokken nem győzött fogadkozni, hogy jönnek jövőre is, de ami fontosabb, még volt folytatás idénre is a When Heaven Comes Down és sokak nagy kedvence, az In My Dreams formájában.

A ’80-as évek két legendás bandája igazi rock-ünnepet varázsolt az A38-ra, megint sokan lehetünk hálásak a LiveSoundnak a szervezésért, azt hiszem. Amíg a Rocknak ilyen védelmezői vannak, nagyon nem kell félteni a stílust; trendek jönnek és mennek, de a jó muzsika marad.

• Dokken
• Kingdom Come