Guilthee: The Ghost Of Denying

(Demo 2007)

Érdekes 21. századi történet a várpalotai és veszprémi bázisú Guilthee-é. A két alapító tag, Márton Péter gitáros és Tóth Gábor dobos, a neten ismerkedtek meg, majd rövidesen úgy döntöttek, létrehoznak egy bandát, amelyben brutál a gitár, agresszívan szaggat a dob, rendesen oda van csavarva a basszus, és üvölt-hörög az ének. Ez lett a Guilthee.

A zenekar 2006 júliusában jött létre, és kezdetben kicsit átjáróház jellege volt. Az első állandónak mondható felállása a demo felvétele után, az év végén alakult ki Horváth Ádám énekes és Németh Tibor basszer csatlakozásával. A felvételen azonban még Peti régi – Without Face és Sunseth Sphere beli – harcostársa, Bánfalvi György kezeli a bőgőt.

A hangszerfelvételek, a dobszerkesztés és a keverés Gábornál készült el, az éneket pedig az Amp Stúdióban rögzítették. A házi készítés egy kicsit hallatszik is az anyagon. Bár minden egészen korrektül hallható, tehát az arányok rendben vannak, az összkép és a hangszerek külön-külön valahogy mégsem szólnak igazán ütősen. A gitár horzsol, ahogy Péter írta a kísérő levélben, de szerintem inkább szakítania kéne.

A nyitó Soul Collector a csapat először összeállt nótája. Klasszikus thrashes és modern szaggatott témák uralják a dalt.
A második a Seven Faces, melynek lassabb és gyorsabb témáiról is a 90-es évek magyar HC zenekarai jutottak eszembe. Itt a disszonáns, félhangos, anno a Leukémiát (is) jellemző megoldásokra gondolok.
A Cremationnek üdítő a már-már progos kezdőrésze, és hangsúlyos benne az azt követő belassulás is.
A The Ghost Denying ízes thrasheléssel kezd, majd hamar pörgős, kattogós tempóra vált. Ebben a dalban van a kedvenc témám, és mintha ennek is lenne refrénje.

Bár a srácok a death metal, hardcore, power metal hármast említik zenéjük alapköveiként, én inkább a thrasht és a HC-t emelném ki, talán némi deathes fűszerrel, de ez utóbbi is inkább az időnként zordabb éneknek köszönhető. A vokalizálásra egyébként a fröcsögés, az üvöltés a jellemző. Minden dal tartalmaz visszatérő elemeket, de mivel ezek egyike sem emelkedik ki, ragad magával egyértelműen, picit nehéz megjegyezni a dalokat.
Tetszenek a változatos dobtémák, és az, hogy a basszus nem ugyanazt sikálja, mint a gitár, hanem nagyon dallamos, fantáziadús témákkal operál, és amikor kell, jól együtt él a dobbal. Nem tudom, hogy ez a szerzők vagy a „session” bőgős Bánfalvi mester érdeme-e, de üde színfoltja az anyagnak.

Viszont nem tetszik az anyag megjelenése. Amilyen jó a CD barna felülete, a kivitelezést és az ötletet tekintve is, pont annyira tűnik ötlettelennek és fércmunkának maga borító. Sokkal ütősebb lenne, ha a lemezen lévő képpel találkozna a borítón is a hallgató.

Új hír a zenekarról, hogy Tibi és Ádám távozásával újra ketten maradtak az alapítók és az újabb stúdiózásig nem is akarják betöltetni a megüresedett posztokat. Várjuk a fejleményeket!

• guilthee