Elszálltak azok az évek

KoRn: KoRn

Két szó villog előttem, miközben hallgatom a KoRn legújabb albumát: nem fontos. Ez egy nem fontos lemez (és ha őszinték akarunk lenni, akkor a zenekar sem az már, de maradjunk a lemeznél:) az az érzése az embernek hallgatva a felvételeket, hogy sem a rajongóknak, sem a nu metal egykori koronázatlan királyainak nem számít igazán ez a termék.

Elvan, nem bánt senkit a létezése.

Pedig a vidámparkok vurlitzeréből ismerős beteg háromnegyedes dallamokkal kezdődő lemez egész lendületesen kezd és ez a lendület egészen a Kiss című lassúig kitart. Ami egy szerelmes dal, nem rossz darab, csak utána jön egy még lassabb, még depresszívebb, ami után egy még depresszívebb, lassabb dal jön. El lehet képzelni. Csak a Love and
Luxury-val veszik fel a tempóval a fonalat a srácok, a Verve-féle Bitter sweet symphony dallamait megidéző dal már-már a második KoRn lemezt juttathatja eszünkbe. Amikor volt még bennük humor. Amikor a KoRn fontos zenekar volt. Kár, hogy a Kiss és a Love and Luxury között van három dal (és kb. 15 hosszú perc, ami egy órának tűnik).

Az együttesből az első két lemez ősereje, zsigerből jövő agressziója minden erőlködés ellenére nyomtalanul szublimált. Viszont már a Follow the leadernél azt hallhattuk, hogy Jonathan Davisék csapatának a poppal tulajdonképp semmi baja. Van érzékük a fülbemászó dallamokhoz, és hogyha nem punnyadnak be egy témába, akkor képesek hibátlan, pörgős, énekelhető popdalok gyártására. Így váltak egy nu metal
popcsapattá. Ha torzított gitár is zsizseg, ha Mr Davis egy elmegyógyintézetből meglépett ápolt orgánumával üvöltözik is.

A csapat háza táján amúgy nincs minden rendben mostanság, két alapító tag is távozott soraikból (megtértek, kiléptek). A lemez második száma úgy ér véget: we've got a problem. El is hiszem nekik. A probléma egyik neve fantáziátlanság. A fantáziátlanság a borítón is látszik (mintha ráhánytak volna), a címnélküliségen is (számomra mindig ötletszegénységről árulkodik a címnélküliség). És ott eszkalálódik, amikor lányos zavarukban egy-két dalukban egyszerre nyúlják a náluk jobb napokat élő Muse-t és a System Of a Down-t (az Ever be, Hushabye énekdallamaira érdemes odafigyelni). Pedig ha az első két album utáni lemezeket párokba raknánk, és mindegyiknek kb. a ma már ugye nem létező B oldalát hanyagolnánk, akkor csudajó korongokat kapnánk. Én legalábbis minden KoRn albumon először fellelkesedem, majd miután látom, hogy a lassabb számokkal semmit nem tudok kezdeni, csalódom. Ahogy most is. Pedig, bár szívgyógyszerért egyszer sem kellett nyúlnom, hiába ragadtatta még hörgésre is magát Jonathan a Killing végén, megint kaptunk egy-két rendben lévő, remek dalt (a Hold On konkrétan zseniális).

Megoldási javaslatom: próbáljuk kioperálni a cd-ről a középső, felesleges felvételeket (a Kisst bent hagyhatjuk, de egy lassú bőven elég), így kapunk egy vállalható, hallgatható lemezt egy tíz évvel ezelőtt aktuális zenekartól.

• korn

• Korn