Progmetal-est az A38-on

Serenity, Machine Men, Communic, Threshold

Az egyiknek sikerül, a másiknak nem... Ki ne hallott volna a Dream Theaterről a rockzene iránt érdeklődők közül? Hülye a kérdés, de ha behelyettesítjük Mike Portnoyék bandáját a brit Thresholddal a kérdésben, máris nem olyan egyértelmű a válasz. Pedig a Threshold is progresszív metalt játszik, már a nyolcadik nagylemezénél tart, és szerény véleményem szerint sokkal jobb a DT-nél. Mégis, a szakmán kívül nem szokott igazán nagy elismerésnek örvendeni, és úgy tűnik, a mostani turné is ezt igazolja, mivel állomásonként mindössze egy-kétszáz ember megy ki a koncertjeikre... Ami azt illeti, az A38 se telt meg éppen, de igazából már annak is örülni kellett, hogy egyáltalán nem maradt el az este hétre kiírt koncert a magas vízállás miatt.

Az első fellépő, az osztrák Serenity úgy fél nyolc magasságában tűnhetett fel a színpadon, a koncert intrója a Karib-tenger kalózaiból volt ismerős. Ezután mintegy félórás koncertet adott az öttagú – ének, gitár, billentyű, basszus, dob – banda, nekem nagyon tetszett. (Érdekes módon egyébként a dobos volt az egyik háttérvokalista, a másik a billentyűs.) A dalok, a technikai tudás és a hangzás is kedvemre való volt, és szimpatikus volt a frontember is, aki jól énekelt, továbbá megtalálta az egyensúlyt a szükséges mennyiségű interaktivitás és az elsőlemezes előzenekar számára indokolt visszafogottság között. Egyszóval volt ugyan pl. némi közönségénekeltetés, de minden nagyképűsködés nélkül. Jó húzás volt a végére egy klasszikust is elővenni – konkrétan az Edge Of Thornst a Savatage-tól –, de mint utaltam rá, nekem az olyan saját szerzeményeik is bejöttek, mint pl. a Reduced To Nothingness. A koncert után pár szót váltottam még a billentyűssel és az énekessel, mindketten jó fejek voltak, és együtt sajnálkoztunk, hogy a Symphony X előtt Magyarországon nem fognak játszani (merthogy a turné bizonyos állomásain de).

Átszerelés után a finn prog power banda, a Machine Men következett új lemezének, a Circus Of Foolsnak a címadó dalával. Kinézetre roppant érdekes volt a brigád, a kistermetű, némileg nőiesre sminkelt énekes mellett kétoldalt helyezkedtek el a gitárosok, egyikük ugyan kopasz és széles volt, mégsem ijednék meg tőle még egy rosszul kivilágított sikátorban sem, annyira ártalmatlan arckifejezésekkel játszotta a leggyilkosabb riffeket és szólókat is. Volt még a színpadon egy elképesztően sovány, ám annál energikusabb basszusgitáros és egy kisfiús megjelenésű dobos, aki ugyancsak lazán ütötte a legmeredekebb ritmusok közepette is az ütemet. A külsőről még annyit, hogy a tagok szemmel láthatóan azon versenyeztek, ki tud idiótább nadrágot felvenni. De nem a külső volt a lényeg, úgyhogy rá is térnék a zenére, ami mint mondtam, progresszív hatásokkal bolondított, erőteljes, dallamos metal volt. Óriási energia koncentrálódott az egész bandában, de legfőképp az excentrikus frontemberben, aki ellentmondást nem tűrően vonta magával az egész zenekart és közönséget az extázisközeli állapotba. Remek folytatás volt a jó kezdés után az általam mintegy ötvenpercesre saccolt szett, eddig hiba nélküli volt a buli.

A folytatást illetően már nem ilyen egyértelmű a helyzet, mert míg a háromtagú, norvég Communic a jelenlévők egy része számára talán egyenesen az est fénypontját jelentette, nekem lemezen nagy csalódást okozott, ezért nem is vártam annyira. Aki nem ismeri, egyfajta Nevermore-os, komplex power metalról van szó, a zenekar ugyanúgy a Nuclear Blast istállójához tartozik, mint a Threshold is újabban. Sajnos élőben épp annyira nem tetszett a Communic, mint lemezen, és bizony a dobos meglehetős pontatlansága se fokozta az élményt... Hiába a jó gitármunka, a tisztességes énekhang, maguk a dalok szerintem nagyon rosszak és halál unalmasak. Másképp gondolta ezt az a rakás fiatal, akik betéve tudták az összes szöveget, és a színpad előtt összeverődve érezték rendkívül jól magukat.

A zárónóta után lepakolták a színpadról az előzenekarok cuccait, és kisvártatva feltűnt a színpadon a Threshold! Az új lemez, a Dead Reckoning nyitódala, a Slipstream nyitotta a sort, később pedig szinte a teljes album sorra került. De ne szaladjunk ennyire előre: mint azt jó előre tudni lehetett, az énekes Mac kiszállt a bandából épp a turnészezon kezdete előtt, ezért átmeneti(?) megoldásként az elődje, Damian Wilson kísérte el a zenészeket a körútra. Bizonytalan időre az alapító gitáros Nick Midson is pihenőt tart, az ő helyét Pete Morten vette át a Soliloquy nevű bandából. Szerencsére a hangzás az első dal után egész jól beállt, innentől kezdve roppant élvezetes hangversenynek lehettünk szem-és fültanúi. Akárcsak az előzenekarok, a Threshold is nagy lelkesedéssel vetette magát a zenélésbe, szemmel láthatólag igen jól érezték magukat a muzsikusok. Damian nem is győzte megköszönni a közönségnek az aktív részvételt, és valóban nem lehetett oka panaszra, a megfelelő részeknél ment az együtt tapsolás, mintha kötelező lett volna, a szövegeket is többen ismerték és énekelték, tényleg jól egymásra talált az együttes és a hallgatóság. Sajnos a korlátozott időkeret miatt jópár sláger kimaradt – pl. ha jól emlékszem, a Psychadelicatessenről és a Clone-ról semmi nem hangzott el, a Hypotheticalről is talán csak a Light And Space –, és a Damian nevével fémjelzett érából – Wounded Land és Extinct Instinct albumok – se került elő sok minden. Viszont érdekességképpen előkeresték a szólógitáros Karl Groom régi gitárját, amivel annak idején feljátszotta a Wounded Landet, és a vonatkozó nótákat azon pengette végig. Mint lenni szokott, a dalok összeválogatása nem fedte le teljesen az ízlésemet, hiszen pl. az Extinct Instinctről az Exposed helyett szívesebben hallottam volna a Virtual Isolationt, és a legvégén is jobban örültem volna a Sanity’s End helyett a Paradoxnak a Wounded Landről. Mindezt persze csak zárójelesen jegyeztem meg, elvégre nagyon nagy volt a buli, nem véletlen, hogy két ráadás is volt, a Sanity’s End előtt jófajta közönségénekeltetéssel egybekötve, hiszen Damian és társai is remek közérzetnek örvendtek.

Örülök, hogy három év után újra benéztek hozzánk a progresszív metal angol mesterei, pláne hogy az előzenekarok terén is ilyen erős volt a felhozatal. Most még abban reménykedem, a Thresholddal jó kapcsolatokat ápoló, szintén angol Balance Of Power is hamarosan kiad valamit, és ellátogat hozzánk.

(Itt jegyezném még meg, hogy a koncert előtti írásomban tévesen állítottam, hogy a Threshold Innocent című slágere a kivált énekes bandájának, a Mindfeednek a Perfect Life? című albumára került fel, ugyanis a Ten Miles High-on hallható.)

• Threshold