Sziget 15, 4. nap, regeneráció

Nem jött be a korábbi jóslatom: paróka helyett hétvégén a gumicsizma lett a menő viselet a Szigeten. De micsoda lábakon! Eddig azt hittem, hogy az egy négyzetméterre eső jó nők aránya a négyes-hatos villamoson a legmagasabb a világon, de ebben is tévedtem. Csak ki kell menni a Szigetre. Mondjuk egy-két csajt nehezen tudnék elképzelni a lábas mellett, fakanállal, de... Mondjuk, fakanállal el. Khm. De, hogy szégyent ne valljak tudósítóként, csapjunk is bele: The Hives!

A Hentes, a Kőműves, a Pék, a Csinicsávó meg a Primadonna. Szóval ezek a svédek tudnak valamit. Délután hat óra egy perc akárhány másodperckor bevágtat egy fekete ing, fekete nadrág, fehér hózentróger, fehér cipő alkalmi viseletbe öltözött dobos a színpadra, és belekezd valami egészen egyszerű páros ütemű kalapácsolásba. Aztán megjelenik egy kopaszodó, bajuszos faszi hasonló szerkóban, ő meg a basszuson löki az egyhangos darálást. Beslattyog egy henteslegény kinézetű gitáros, meg haverja, a jósvádájú dzsigoló, szóval ők se a gitár Paganinijei. (Hoppá, ilyeneket tudok! Lesz még, figyeljetek csak!) És akkor berobog Pelle Almquist, egy egyszálbél, kicsit túlmozgásos, enyhén feminin vonásokat mutató csávó, beleüvölt a mikrofonba - és megkezdődik a show. Csak bámulom, és kurvára nem tudom eldönteni, miért, de ez a zenekar lenyűgöz. A kivettyittőre pillangatva mintha a Zenebutikot néztem volna, valami archív felvételt a hatvanas évekből, miközben a fiúk szépen tolták a rakkenrollt. Ahogy köll. Nem véletlen, hogy a közönség soraiban felismertem Para(szt)-Kovács Imrét (Barcs Miklós becéző kiegészítését idéztem, nem saját az érdem), Bihari Balázst a Hippikillerből meg a Wan2-ból, Rovó Attilát, a Kossuth Rádió Krónikájának tudósítóját, és még sokan másokat - és mindegyikük arcán láttam a sugárzó örömöt. Komolyan. Valószínűleg Pelle a való világban öt perc alatt kikészítene, de a színpad az más. Mit színpad?! Mászik az állványzatra, be a közönség közé, pörgeti a mikrofont és akkorákat ugrik, hogy a cirkuszban is elmenne. És folyamatosan löki a hülyeséget, és a közönség hálás. Az egész koncert cakk-pakk egy óra volt, se több, se kevesebb. Nagyjából ennyit is bír ez a műfaj, de épp így tökéletes. Bár a számok összemosódnak, mindig van valami, ami fenntartja a figyelmet. A show csúcspontja pedig kétségtelenül az, amikor egy szám közben egyszer csak mozdulatlanná válik a zenekar, de az semmi, a technikus is, aki a mikrofon zsinórját bizergálja, szóval "úgy maradnak", és tényleg, mintha megállt volna az idő.

Picit örültem volna, ha éppen akkor meg is áll.

Persze nem állt meg, így mentem tovább, a Világzenei nagyszínpadra. Útközben belepillantottam a Fürgerókalábak koncertjébe, és az jutott eszembe, hogy őket is a show miatt kedvelem inkább, mint a zenei kvalitásaikért, de a Hives után nehéz lett volna lázba hozniuk. Arra ott volt a Fanfare Ciocarlia. Ezek a moldvai rezesek, bakter, ezek is tudnak valamit! Én is pankrokkon meg metálon nőttem fel, de ennek a páratlan ütemű, brutális tuba-mélyekkel és hihetetlen fogós dallamokkal operáló zenekarnak nem bírok ellenállni. Boban Markovic nálunk már kicsit unalmaska, na ugyanezt hallottam egy Németországban élő haveromtól Pacsirta Fanfaraékról. Mer' hogy ottan sokat nyomulnak! Hát ez maximum csak a tökéletes koncertrutinon látszódott. Ezek a faszik, mintha öregapámék zúzatnának, meg a szomszéd cigók, meg a Paplanyos Margit Eszmeralda néni, meg Rokkó, a kismotor-szlalomverseny örökös győztese. Kész! Itt minden pillanat csúcspont volt. Johnny Iliev (Zámbó Jimmy kategóriájú bolgár sztár, azzal a különbséggel, hogy vállalható - de, hogy miért, azt senki meg nem mondja) és Esma Redzepova megjelenése pedig tényleg orgazmus-közeli élményt okozott. Most írhatnám, hogy eljátszották a Iag Bari album nagy slágereit, meg a... és a többi, de inkább írjátok be a YouTube keresőjébe, hogy "manea cu voca". Ennyi.
Nem vagyok Nine Inch Nails rajongó, A March of the pigs mondjuk tetszett még tízegynéhány éve, de nálam Marilyn Manson kinyírta ezt a fajta zenét. És mivel nem vagyok 15 éves goth kiscsaj, Trent Reznor sem izgat fel különösebben. Az viszont tény, hogy Trendi Rezonőr (Mondtam, van itt gógyi!) valóban férfiasan lehengerlő egyéniség, és a színpadi brutálkodással sincs gond. Megszólaltak, na! Főleg a gépi dobalapok meg a basszus verte ki a biztosítékot, de Trent hangja sem kopott el. A March of the pigs éppenséggel nem szólt olyan jó nyersen, mint eredetiben, viszont kellően durva volt, mint ahogy a durváknak durvának, a finomabb pillanatoknak meg szép tisztának kellett lennie - és ez, szerény meglátásom szerint, sikerült. Azért mégiscsak az volt a legjobb, hogy megjelentek a harminc év körüli csajszik, akik anno a fél karjukat odaadták volna Trent Reznor egy odavetett pillantásáért. Megjelentek, kicsit konszolidáltabban, kicsit visszafogottabban, és szépek voltak. Azt hiszem, a NIN nekik szólt elsősorban, másodsorban meg egy teljesen új, fiatal generációnak, akik a Marilyn Manson felől ismerték meg a műfaj valóban vállalható zenekarát.

Tehát, hogy szavamat ne feledjem, Trent Reznor is tud valamit.

És igazából jó így kicsit már öregecskén, kicsit megnyugodva végigbattyogni a Szigeten, beverni egy-két (nyolc-tíz) sört, és még viszonylag stabilan hazasétálni aluszkálni. És ha belegondolok, hogy egy Delphine nevű francia csaj még hajlandó is lett volna... De hát az már tényleg sok a jóból.

• Sziget 2007