Sziget 15, 1. nap, észak-északkelet

Idén immár a tizenötödik Sziget fesztiválra kerül sor Óbudán, a Hajógyári-szigeten; a ’93-ban indult sorozat időközben Európa egyik legjelentősebb éves kulturális eseményévé nőtte ki magát. Ezzel együtt soha nem vonzott túlzottan, mégpedig leginkább azért, mert soha nem hívtak olyan előadót, aki igazán érdekelt volna. Illetve ez így nem igaz, csakhogy aki érdekelt volna, azt többnyire meg tudtam nézni máshol, máskor is. Idén viszont az átlagnál izgatottabban vártam az eseményt, mivel pár hónapja újra felfedeztem magamnak nyolcadikas általános iskolás korom egyik kedvencét, a Nitzer Ebbet, egyikét azon kevés előadónak, amiket ma is meg bírok hallgatni az akkori kedvencek közül. Nem kicsit szánalmas, hogy a programfüzet szerint német előadóról beszélünk, hiszen náluk britebbet keresve sem lehet találni a Sziget idei fellépői közül (legalább a Napalm Death-t sikerült eltalálni, ha már a britek szóba kerültek).

A két-három tagú (most épp az utóbbi) formáció rögtön az első napon nyitotta a Nagyszínpad fellépőinek sorát. Szerdán, azaz a tényleges első napon – előtte volt már egy LGT-koncert is kedden – tehát a nyolcvanas évek meghatározó EBM (Electric Body Music)/Industrial csapata, a Nitzer Ebb) volt az első fellépő, amit láttam, sajnos nem a legelejétől kezdve – mikor odaértem, épp az egyik klipes sláger, a ’Shame’ szólt. A két agytröszt, az énekes Douglas McCarthy és a kopasz Bon Harris mellett/mögött a színpadon volt egy harmadik tag, Kourtney Klein is, de szerepe csak annyi volt, mint Bon Harrisnek, azaz hogy ott álljon két dobverőnek látszó tárggyal a kezében, és kamuzzon a fél-playbackes előadásra. Mr. McCarthy profin csinálta a show-t, de hogy őszinte legyek, kétségeim támadtak a hitelességet illetően. Mindenesetre tényleg megtette a dolgát, sokat mozgott a színpadon, a végén lepacsizott az első sorban állókkal, és illedelmesen köszönetet mondott a közönségnek a dalok között a támogatásért. De azt hiszem, ő is érezte, hogy nem egy nagy szabadtéri színpad kora délutáni produkciójaként tudnak ők igazán nagyot alakítani, egy hangulatos klubban sokkal hatásosabb lett volna egy Ebb-show. De legalább terítékre kerültek az olyan slágerek, mint a ’Murderous’, a ’Control I’m Here’, a ’Lightning Man’, a ’Godhead’, a ’Hearts And Minds’, volt aztán a ’Blood Money’ és a ’For Fun’ is, viszont sajnos a ’Join In The Chant’-ból csak remix-verziót hallhattunk, a ’Violent Playground’-ból meg semmit, hacsak nem akkor, mikor még nem értem oda. Egyébként a buli a vége felé pörgött fel, akkor ’játszották’ a slágeresebb nótákat, a ráadás pedig parádés volt az ’I Give To You’-val. A közönség soraiban láttam egy true arcot a kilencvenes évek elejéről származó Front 242 pólóban – a ’Tyranny’ érából –, meg egy néhány éves csöppséget anyukája nyakában érdekességképpen.

Rohantam át a Zúzda színpadhoz, de sajnos csak az utolsó hangokat csíptem el a Locust On The Saddle)-ből, az általam az egyik legígéretesebbnek tartott fiatal magyar bandából. Energikus stoneres-doomos muzsikájukat és előadásukat jó volt látni-hallani mintegy két hónapja a Trouble előtt is, kár, hogy most mindebből nem sok jutott nekem. Az előttük játszó Saint Petrol) is érdekelt volna, de azt teljesen kénytelen voltam kihagyni sajnos. Amúgy némileg punkos rock and roll fíling uralkodott a színpad előtt, egyszerű, nem túlzottan gondozott füves terület fogadta a hangos zenére vágyókat, aki nem vigyázott, arra pedig egy egészséges méretű gödör várt, hogy kibillentse az egyensúlyából, vagy akár próbára tegye a bokaszalagjait. Szociálisan érzékeny fiatalok rövid időn belül gondosan megjelölték a gödröt színes tárgyakkal – főként sörösdobozokkal –, amiket elővigyázatosan beledobáltak, nehogy egy figyelmetlenebb látogatót baleset érjen.

A Hammerworld sátorban a magyar énekesnővel – ’Julie Kiss’, ex-Without Face – felálló, de amúgy brit To-Mera) zúzott. A banda gótikus elemeket sem nélkülöző progresszív metalja elismerésre késztetett sok kritikust, magam is értékelem, amit hallottam tőlük korábban – konkrétan a ’Blood’ című klipes nótát –, élőben viszont nem kaptam mattot a csapattól – igaz, a hangzás itt csapnivaló volt. Még idekívánkozik, hogy bármilyen meglepő is, de a banda alapítói közé tartozik Lee Barrett basszusgitáros is, aki korábban az Extreme Noise Terror tagjaként intézett támadást a dallamok és harmóniák kispolgári világa ellen.

A Zúzda színpadon a következő fellépő az általam szintén a Trouble előtt látott VL45) volt; akkor nem tetszett, amit hallottam, most jobban megfogott. Modern, zúzmarás rockot játszik a banda, és rendesen összerakott a produkció.
A Hammerworld sátorban teljesen elszalasztottam az Ideas) koncertjét, így arról semmi többet nem tudok mondani.

A zúzda színpadon a VL45 után a Nuke) jött a maga délies, stoneres rockzenéjével (Down-rajongók előnyben). Nincs ellenemre az ilyen muzsika, egy darabig el is nézegettem a fiatalokat, aztán átsétáltam vissza a Kalapácsvilágba.

Ott a Drill, vagyis jogi okokból most már Dryll) volt a következő fellépő, a banda érdekessége, hogy tagja a Venomból ismert Jeff ’Mantas’ Dunn gitáros is. Mikor odaértem, épp egy lassú nóta szólt, amin el is csodálkoztam, de aztán a következő számokban fokozódott a tempó, akár a nemzetközi helyzet. Kár, hogy a sound még mindig kritikán aluli volt, mert így a gitárokból semmit nem lehetett kivenni... Ja, és a programfüzet ismételte önmagát: noha a zenekar a Myspace-oldalán az Egyesült Királyságba helyezi el magát földrajzilag, a füzet a ’(D)’ megjegyzést illesztette a neve mellé. Úgy látszik, ez valamiféle tendencia.

Jött aztán a soproni Dalriada) és játszotta a maga hősies, népies elemekkel is tarkított metalját. A hangzás még mindig nem volt jó, pedig a zene nem is lett volna rossz, már ha valaki szereti az ilyesmit. Nekem különösen tetszett a férfiének – pontosabban amit hallani lehetett belőle, az alapján jónak tűnt. Talán jó lenne egyszer normális megszólalással is belefülelni egy koncertjükbe.

Visszaballagtam a Zúzdához, ahol a Wackor) igyekezett mozgásban tartani a kíváncsiakat groove-os, itt-ott érdekes ritmikájú modern zúzmarájával. Azt hamar meg kellett állapítanom, hogy ez a zenekar nem nekem zenélt.

Visszatévedve a Nagyszínpadhoz még elkaptam a Quimby)-koncert legvégét, itt meg azt kellett megállapítanom, hogy a hangulatra bizony nem lehetett panasz.

Mégis az volt az érzésem, hogy fokozódni fog még ez is, hiszen a következő játékos a barcelonai Manu Chao) volt, akit a programfüzet ’természetesen’ francia előadóként jelölt meg. Oké, hogy nem minden alap nélkül, hiszen élete egy részét ott töltötte emberünk, meg még francia nyelven is csinált zenét, de mégse francia, ez minimális utánajárással kideríthető róla, ha valaki nem is ismeri esetleg. Amiből adódik a következtetés, hogy a programfüzet összeállítói a minimális utánajárásra se vették a fáradságot, legalábbis ami az előadókról szóló információk összehegesztését illeti. Remélem, legközelebb más kapja a feladatot.

Nade: francia (khm...) emberünk még föl se ment a színpadra, már komoly tömeg verődött össze, és az atmoszféra se volt éppen hervasztó. Jó érzés lehet így kezdeni egy koncertet. Nem is voltak szomorúak a muzsikusok, és ahogy rázendítettek, pillanatok alatt mozgásba lendült a tömeg. Ha a zene nem is az én világom, a hangulat szimpatikus volt – eltekintve a zöld cigarettáktól –, az egyszerű muzsikát el is hallgattam volna még egy darabig, de igyekeztem vissza a korábban bejáratott helyszínekre. Olyan három számot hallgathattam meg, mire távoztam, így lemaradtam az áramszünetről, amiről később meséltek ott maradt ismerősök. Volt még egy aztán a koncert vége felé is, mint elmondták. Érdekes, maga Manu Chao nem panaszkodott a másnap olvasott interjúban, sőt.

Zúzdáéknál a jónevű Isten Háta Mögött) igyekezett kitenni magáért; a banda hosszú idő óta nem játszott, kivéve múlt szombaton illetve most, és valószínűleg jó darabig nem is fog a tagok külföldi elfoglaltságai okán. Hogy őszinte legyek, örülök, hogy külföldön is elismernek egy – pláne magyarul éneklő – magyar bandát, de nem igazán értem az IHM körüli hype-ot, nekem nem jön át, amit csinálnak, ami szintén modern zúzmara, amibe igyekeznek egyéni színeket is belevinni gazdagon. Mindenesetre sok sikert nekik külföldön és itthon egyaránt, már ha folytatják még valaha.

Amúgy se maradtam volna soká, mivel a Hammerworldben már a holland Within Temptation) szaggatta a húrokat, és késztette lelkes bólogatásra az ott-tartózkodókat. Nem állíthatom magamról, hogy nagy rajongója vagyok a zenekarnak, de azt igen, hogy nagyon tetszett a koncert. Sharon szépen énekelt, és ugyan ma azt mondanánk, hogy a WT az Evancescence oldalvizén próbál beevezni a siker kikötőjébe – pl. az olyan slágerekkel, mint a ’What Have You Done’ vagy a ’Frozen’ –, pedig azért ez nagyon nem így van, Hollandiából már akkor jött az ilyen zene, amikor az Evanescence legjobb esetben is tökismeretlen kisvárosi próbálkozás volt Ámerika poros közepén. Itt is tetszett a hangulat, ami persze teljesen más volt, mint a Nagyszínpadnál, örömködős ugrabugra helyett borongósabb légkör jellemezte a sátrat, még ha a depresszióstól távol is állt, sőt, kimondottan felszabadultnak volt nevezhető. Bármilyen fáradt voltam is már ekkorra, a banda vissza tudta hozni a lelkesedésemet a ráadással még a koncert legvégén is. Sharon meg is énekeltette a közönséget az interaktivitás jegyében. Remélem, kedvet kaptak hozzá, hogy visszatérjenek hozzánk valamikor nem olyan sokára.

A Hammerworldben volt még három fellépő (Nevergreen, De Facto, Garden Of Eden), de aznapra annyi elég volt a magamfajta öregecskedő rock-kedvelő arcnak, nem beszélve arról, hogy másnap kora reggel várt a kizsákmányoló imperialista kapitalista multinacionális munkahely, úgyhogy a Within Temptation fellépése számomra a végszót jelentette.

• Isten Háta Mögött
• Locust on the Saddle
• Nuke
• Quimby
• Saint Petrol
• VL45
• Wackor

• Sziget 2007