Sziget 15, 1. nap, észak-északkeletIdén immár a tizenötödik Sziget fesztiválra kerül sor Óbudán, a Hajógyári-szigeten; a ’93-ban indult sorozat időközben Európa egyik legjelentősebb éves kulturális eseményévé nőtte ki magát. Ezzel együtt soha nem vonzott túlzottan, mégpedig leginkább azért, mert soha nem hívtak olyan előadót, aki igazán érdekelt volna. Illetve ez így nem igaz, csakhogy aki érdekelt volna, azt többnyire meg tudtam nézni máshol, máskor is. Idén viszont az átlagnál izgatottabban vártam az eseményt, mivel pár hónapja újra felfedeztem magamnak nyolcadikas általános iskolás korom egyik kedvencét, a Nitzer Ebbet, egyikét azon kevés előadónak, amiket ma is meg bírok hallgatni az akkori kedvencek közül. Nem kicsit szánalmas, hogy a programfüzet szerint német előadóról beszélünk, hiszen náluk britebbet keresve sem lehet találni a Sziget idei fellépői közül (legalább a Napalm Death-t sikerült eltalálni, ha már a britek szóba kerültek). A két-három tagú (most épp az utóbbi) formáció rögtön az első napon nyitotta a Nagyszínpad fellépőinek sorát. Szerdán, azaz a tényleges első napon – előtte volt már egy LGT-koncert is kedden – tehát a nyolcvanas évek meghatározó EBM (Electric Body Music)/Industrial csapata, a Nitzer Ebb) volt az első fellépő, amit láttam, sajnos nem a legelejétől kezdve – mikor odaértem, épp az egyik klipes sláger, a ’Shame’ szólt. A két agytröszt, az énekes Douglas McCarthy és a kopasz Bon Harris mellett/mögött a színpadon volt egy harmadik tag, Kourtney Klein is, de szerepe csak annyi volt, mint Bon Harrisnek, azaz hogy ott álljon két dobverőnek látszó tárggyal a kezében, és kamuzzon a fél-playbackes előadásra. Mr. McCarthy profin csinálta a show-t, de hogy őszinte legyek, kétségeim támadtak a hitelességet illetően. Mindenesetre tényleg megtette a dolgát, sokat mozgott a színpadon, a végén lepacsizott az első sorban állókkal, és illedelmesen köszönetet mondott a közönségnek a dalok között a támogatásért. De azt hiszem, ő is érezte, hogy nem egy nagy szabadtéri színpad kora délutáni produkciójaként tudnak ők igazán nagyot alakítani, egy hangulatos klubban sokkal hatásosabb lett volna egy Ebb-show. De legalább terítékre kerültek az olyan slágerek, mint a ’Murderous’, a ’Control I’m Here’, a ’Lightning Man’, a ’Godhead’, a ’Hearts And Minds’, volt aztán a ’Blood Money’ és a ’For Fun’ is, viszont sajnos a ’Join In The Chant’-ból csak remix-verziót hallhattunk, a ’Violent Playground’-ból meg semmit, hacsak nem akkor, mikor még nem értem oda. Egyébként a buli a vége felé pörgött fel, akkor ’játszották’ a slágeresebb nótákat, a ráadás pedig parádés volt az ’I Give To You’-val. A közönség soraiban láttam egy true arcot a kilencvenes évek elejéről származó Front 242 pólóban – a ’Tyranny’ érából –, meg egy néhány éves csöppséget anyukája nyakában érdekességképpen. Rohantam át a Zúzda színpadhoz, de sajnos csak az utolsó hangokat csíptem el a Locust On The Saddle)-ből, az általam az egyik legígéretesebbnek tartott fiatal magyar bandából. Energikus stoneres-doomos muzsikájukat és előadásukat jó volt látni-hallani mintegy két hónapja a Trouble előtt is, kár, hogy most mindebből nem sok jutott nekem. Az előttük játszó Saint Petrol) is érdekelt volna, de azt teljesen kénytelen voltam kihagyni sajnos. Amúgy némileg punkos rock and roll fíling uralkodott a színpad előtt, egyszerű, nem túlzottan gondozott füves terület fogadta a hangos zenére vágyókat, aki nem vigyázott, arra pedig egy egészséges méretű gödör várt, hogy kibillentse az egyensúlyából, vagy akár próbára tegye a bokaszalagjait. Szociálisan érzékeny fiatalok rövid időn belül gondosan megjelölték a gödröt színes tárgyakkal – főként sörösdobozokkal –, amiket elővigyázatosan beledobáltak, nehogy egy figyelmetlenebb látogatót baleset érjen. A zúzda színpadon a VL45 után a Nuke) jött a maga délies, stoneres rockzenéjével (Down-rajongók előnyben). Nincs ellenemre az ilyen muzsika, egy darabig el is nézegettem a fiatalokat, aztán átsétáltam vissza a Kalapácsvilágba. Amúgy se maradtam volna soká, mivel a Hammerworldben már a holland Within Temptation) szaggatta a húrokat, és késztette lelkes bólogatásra az ott-tartózkodókat. Nem állíthatom magamról, hogy nagy rajongója vagyok a zenekarnak, de azt igen, hogy nagyon tetszett a koncert. Sharon szépen énekelt, és ugyan ma azt mondanánk, hogy a WT az Evancescence oldalvizén próbál beevezni a siker kikötőjébe – pl. az olyan slágerekkel, mint a ’What Have You Done’ vagy a ’Frozen’ –, pedig azért ez nagyon nem így van, Hollandiából már akkor jött az ilyen zene, amikor az Evanescence legjobb esetben is tökismeretlen kisvárosi próbálkozás volt Ámerika poros közepén. Itt is tetszett a hangulat, ami persze teljesen más volt, mint a Nagyszínpadnál, örömködős ugrabugra helyett borongósabb légkör jellemezte a sátrat, még ha a depresszióstól távol is állt, sőt, kimondottan felszabadultnak volt nevezhető. Bármilyen fáradt voltam is már ekkorra, a banda vissza tudta hozni a lelkesedésemet a ráadással még a koncert legvégén is. Sharon meg is énekeltette a közönséget az interaktivitás jegyében. Remélem, kedvet kaptak hozzá, hogy visszatérjenek hozzánk valamikor nem olyan sokára. |