Taste Of Metal Fesztivál – TűzTate ’07.07.19.(Ad Astra, Mindfields Factory, Wendigo, Everwood)A Kultiplexes lemezbemutatóval együtt már legalább háromszor terveztem, hogy megnézem élőben a Wendigot, de valahogy mindig közbejött valami. Most eldöntöttem, hogy legyőzve minden nehézséget – ötven fokos hőséget és olthatatlan szomjúságot – ott kell lennem a TűzTate-ben. Eredetileg nem akartam írni a buliról, szórakozni, lazítani mentem, de mivel már két éjszakám és egy napom jó részét át- meg átszövik a koncert emlékképei és a Wendigo fantasztikus dallamai, mégis „tollat” ragadtam.
Az estet az Ad Astra nyitotta. Őket pár nóta erejéig már láttam valamikor a nem túl közeli múltban valahol, de a nevükön kívül más nem maradt meg bennem róluk.
Az első dal(ok)ról most is sikerült lemaradnom, de a némiképp maszatos, a gitárokat elkenő, elrejtő hangás miatt ezt annyira nem is bánom.
A szinte teljesen megkülönböztethetetlen hathúrosok úgy szóltak a szólók alatt, mint egy szintetizátor, a zúzdák alatt – melyekből igen szép számmal akadt a dalokban – pedig egyértelműen a dob és a basszus uralta a soundot.
Az irdatlan melegben, melyben álltó helyben is folyt az ember hátán a víz, a srácok csak mérsékelten tudtak vagy akartak energiájukból a mozgásra is fordítani. Üdítő kivétel volt ez alól az utolsónak előadott U2 feldolgozás a Hold Me, Thrill Me…, mely alatt zeneileg és fizikailag is rendes túrás ment a színpadon.
A zenekarról illetve a zenéről annyit sikerült megállapítanom, hogy a fiúk magabiztosan, ügyesen kezelik hangszereiket és az énekes is eléggé tudja, mit csinál. A zene pedig progos, súlyos alapokon nyugvó, dallamoktól sem mentes metal.
A szintén progos, de némiképp dallamosabb, refréncentrikusabb Mindfields Factory már kicsit jobban szólalt meg, annak ellenére, hogy a szinti eleinte nagyon halk volt. Viszont a gitár kicsit markánsabb hangja miatt érthetőbb, élvezhetőbb volt Lippai Tamás izgalmas játéka. A dalokat, de főleg a szólókat hallgatva megállapítottam, hogy itt sem kezdő instrumentalistákkal van dolgom. Mindenki becsületesen tette a gyakran nem túl könnyű dolgát és tolta az időnként el-elnyúló hangszeres betéteket. Az énekes, Tóth Attila is dicséretesen teljesített, magasai éppoly magabiztosan törtek elő belőle, mint a könnyebb, közepes fekvésű dallamok. Hangja itt-ott Dickinsonéra emlékeztetett, de dallamvilága egyáltalán nem volt maidenes. Azt hiszem, beszerzek egyet a CD-jükből.
Eljött a rég várt pillanat és színpadra lépett a Wendigo. Érdekes volt hallani, hogy ugyanazon a motyón, melyen az előző két banda is játszott, ők mennyivel jobban szóltak. Nem mondom, hogy ez már stúdióminőség volt, de mintha nekik elkezdett volna engedelmeskedni az a fránya cucc. Érdekes volt a műsorszerkezet, ugyanis rögtön a második és a negyedik dal új volt, a hatodik pedig Madonna Frozen-je. Az új nóták címét nem értettem, de az biztos, hogy az első szerintem az eddigi legzúzósabb Wendigo nóta, a másik pedig igazi közönségkedvenc lehet dallamos refrénjével, melyet BZ elég mélyen énekelt. A Frozen viszont elgondolkodtatott. Hiába játsszák bármennyire jól, annyira nem sláger, hogy benn legyen a fülekben, az agyakban. Az átlag metalos, de valószínűleg az átlag progos is, nem nagyon van elmélyülve Madonna munkásságában, így a feldolgozás jobbára a zenekar szórakozását szolgálja, – ami igen fontos dolog, – viszont a hangulat nem feltétlenül hág a csúcsára tőle. Engem nem hervaszt a dolog, csak nem tudom, menyire praktikus ilyen dalt választani.
A lényeg az, hogy a srácok a szaharai hőség ellenére keményen bólogattak kopasz fejeikkel, melyeken hatalmas cseppekben gyöngyözött az izzadság. Gitárjaikon csordogált a víz, nadrágjaik és pólóik szépen foltosodtak a mindenhol megjelenő nedvességtől. A hangszeresek feszesen, pontosan és ízesen játszottak, Zoli kiválóan énekelt és Jozzy vokáljai is teljesen rendben voltak. A lemezminőséghez csak a plusz vokálszólamok és a jobb hangzás hiányoztak. Gyönyör és energia járt át a Broken, a Butterfly vagy a Thousand Voices alatt, de a többi dal is sütött. BZ majdnem minden átkötő szövege érintette valahogy a nyomasztó meleget és pont emiatt majdnem mindben volt egy kis humor, irónia is.
Egy nagyon király bulit láthattunk, hallhattunk a nem épp ideális, már-már egyenlítői klímában. Kár, hogy viszonylag szerény érdeklődés övezte a Tésztametal fesztivált – ahogy BZ nevezte. Azt hiszem, a zene és a zenekarok többet érdemeltek volna és az biztos, hogy rajtuk semmi nem múlott!
Az esemény főbandáját az Everwoodot a sör és a meleg kölcsönhatásából keletkező elbágyadás, elerőtlenedés és az új dalok ismeretének ideiglenes hiánya miatt inkább elhalasztottam, de legközelebb semmiképp sem hagyom ki!
Tone-deaf  Kapcsolódó zenekarok:Kapcsolódó koncert: |
Kommentek (0)
