Converge (USA), Rise And Fall (B), Animosity (USA) @ Kultiplex2007. július 15., vasárnapA bő két évvel ezelőtti pesti Converge-buli kellemes élményekkel gazdagított, a bostoni négyes alaposan kitett magáért a Kultiplex színpadán. Ráadásul a külföldi előzenekar, a Modern Life Is War is megnyerte magának a közönséget energikus produkciójával. Ezúttal ők nem jöttek, jött helyettük két másik külföldi csapat, az Animosity és a Rise And Fall, magyar részről pedig a Something Against You volt felelős a hangulat fokozásáért.
A San Francisco-i Animosity következett, ami kimondottan nekem való zenét játszott. Ez a nekem való zene esetükben technikás death metalt jelentett; rengeteg váltás, düh, mindez iszonyú precízen tálalva. Az énekes nem annyira a mély hörgéseket erőltette, inkább egyfajta hardcore-os üvöltözéssel tolmácsolta a mondanivalót, mégpedig roppant indulatosan, nagy átéléssel. Kissé csodáltam is a vége felé, milyen jól bírta a torka, pedig nem kímélte. A dobos előtt is le a kalappal, roppant precízen tolta a folyton változó alapot a többi hangszer alá, ebben a műfajban szokatlan módon fejhallgatóval a fülén. A nézőtérről nézve jobb oldalon a szólógitáros állt, vagy inkább mozgott, a technikás játékon kívül a látványra is ügyelve. A színpad másik felén nem volt nagy mozgás, a basszus- és a ritmusgitáros nem sokat mozgott, de igazából ennél a zenénél már az se kis teljesítmény, ha valaki le bírja követni a számokat, úgyhogy annyira nem volt zavaró a statikusságuk. Olyan koncert volt ez, amiből számomra kevés volt az a kb. negyven perc, ameddig tartott.
Ezután a belga Rise And Fall lépett színpadra, őket nemcsak több ismerősöm, de a Converge tagjai is dicsérték, úgyhogy kíváncsian vártam a fellépésüket. (Nem ez volt ugyan az első alkalom, hogy hazánkba látogattak, de én még nem láttam őket.) Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem tetszett… Sajnos torz is volt a hangzás, ami nem nekik kedvezett, de igazából én ebben a zenében sok mindent nem találtam, ami örömöt okozott volna... Az énekest is némileg ’antifrontembernek’ éreztem, nekem nem jött le az energia abból, amit csinált, pedig elvileg ez a zene arról szól(na): egyszerű, pörgős számok, aránylag súlyos hangzás, már amennyire egy gitárral ez lehetséges. (És hogy mennyire lehetséges, azt pont a Converge mutatta meg később.) Egyébként a produkció egyben volt, látszott, hogy rutinosak a fiúk, a zenészek is jól eltettek-vettek a színpadon, ezzel a résszel semmi gond nem volt. És mint korábban is utaltam rá, többeknek tetszett is a zenekar, úgyhogy senki ne írja le őket az általam elmondottak alapján, inkább tegyen egy próbát velük először, aki nem ismeri őket.
A szünetben sikerült helyet találnom a terem szélén lévő padon, amire felállva kiválóan átláthattam az eseményeket. A Converge tipikusan az a banda, amit jó látni is, nem csak hallani. Tavalyelőtt is így volt ez, és semmi okom nem volt kételkedni benne, hogy most is így lesz. A show-t a gitáros Kurt Ballou nyitotta, amint belekezdett a ’Plagues’-be a tavalyi albumról, a ’No Heroes’-ról. Sorra előkerültek aztán a jobbnál jobb nóták a mesteri ’Jane Doe’-ról – pl. az elmaradhatatlan ’Concubine’ a végén és a ’Fault And Fracture’ –, a ’You Fail Me’-ről – pl. a klipes ’Eagles Become Vultures’ –, meg persze az új lemezről is játszottak, többek között a már-már slágeresen fogós címadó ’dalt’. Megidézték ezenkívül az Agoraphobic Nosebleeddel közös splitet, a ’The Poacher Diaries’-t is. Jake Bannon énekes ezúttal is valami hihetetlen energiával dolgozta végig a koncertet, fel-le ugrált, miközben artikulálatlanul visította az amúgy pedig nem éppen kidolgozatlan szövegeket. Elképesztő, mennyi energia fér egy ilyen vékony emberbe. A dobos Ben Koller precízen és erőteljesen játszott, pedig nem volt egyszerű dolga, mondanom sem kell. A basszusgitáros Nate Newton önmagát meg nem hazudtolva hozta a hülyeséget a színpadon, de ehhez hozzátartozik, hogy amekkora trógerként tud viselkedni, annyira komolyan veszi a zenélést, és nemcsak látványosan, de jól is játszik. Kurt Ballou meg egy zseni, aki nemcsak gitárosként, de hangmérnökként is maradandót alkot rendszeresen – elég, ha csak a ’No Heroes’ hangzására gondolunk például. Bármennyire fáradt voltam is már a végére, azért még elbírtam volna pár számot, de sajnos egyszer vége kellett, hogy szakadjon a koncertnek.
Érdekes élmény volt egy héten belül két olyan egyedi, alapvetőnek mondható zenekart is látni a Kultiban, amilyen a Meshuggah és a Converge. Plusz ha belegondolok, hogy két nappal az egyik előtt a Strike Anywhere-t, és szintén két nappal a másik után a Misery Indexet is láthattam ugyanott, azt kell mondanom, valószínűleg itt van már a Kánaán, de legalábbis nincs olyan nagyon messze.  Kapcsolódó zenekarok:Kapcsolódó koncert: |
Kommentek (0)
