2013. október 26. 20:00

A Book of the Dead című előadás három halálesetet mesél el. Az elsőben egy öregasszonynak és ápolójának kapcsolata bontakozik ki, a másodikban egy öregember találkozik egy fiatal anyával, a harmadik részben pedig két szerzetes utazik a köztes lét ösvényein. A groteszk humorral és meditatív csendekkel átszőtt előadás egyik különlegessége, hogy ugyanaz a két színész játssza el az összes szerepet.

Interjú Formanek Csabával:

1. Hogyan találtál rá a Halottaskönyv című mű témájára?
Nem én találtam rá, hanem a téma talált meg, mégpedig Ilyés Lénárd barátomon keresztül, aki felvetette, hogy készítsünk valamit a Tibeti Halottaskönyv kapcsán. Egy erős sejtés volt ez inkább, mintsem kész koncepció, legalábbis a legelején. Leóval jó pár évet dolgoztunk együtt már korábban, aztán erős konfliktusok alakultak ki közöttünk, és elváltak útjaink. A Halottaskönyv egyféle visszatalálás, vagy inkább szembenézés azzal, amilyenek valaha voltunk, vagy amilyenekké azóta változtunk.

2. Mi inspirált a darab megalkotásakor?
Az előadásba néhány személyes motívumot is beledolgoztunk a kettőnk viszonyából, persze nagyon átalakítva arra a világra, ahol a darab játszódik. A próbafolyamat során az egész anyag a kapaszkodásról és az elengedésről kezdett el szólni. Mindketten sok mindent elveszítettünk az elmúlt években: szerelmeket, barátságokat, otthonná vagy színházzá alakított tereket. Ilyenkor az ember úgy érzi, az életét veszíti el – ez félelmetes és kétségbeejtő. Megpróbálunk kapaszkodni abba, amit addig éltető forrásunknak gondoltunk, de csak még jobban elnyel minket a sötétség. A kérdés persze az, hogy van-e ebből kiút, el tudjuk-e fogadni a létezésünkkel folyamatosan együtt járó változást úgy, hogy nem a félelem uralja közben a lényünket. Ha jobban belegondolunk, egész nyugati civilizációnk erre a félelemre (az elveszéstől, végső soron a haláltól való félelemre) épül, mindent azért teszünk, hogy az énünket megvédjük, hogy igazoljuk magunkat, hogy minket szeressenek, hogy mi gyarapodjunk. És közben talán észre sem vesszük, hogy szörnyeket, démonokat nevelünk magunkban, és lassanként azonosak leszünk velük. Talán vannak még olyan hagyományok, mint mondjuk a tibeti tanítások, amelyek megóvják ettől az embert, vagy legalábbis terelgetik egy fényesebb irányba. Itt, a 21. századi Budapesten szerintem ebből nem sokat látunk, a kuruzslók seregében pedig nem bízhatunk. Maradnak hát a történeteink, amelyek mélyen hatnak a lelkünkre, emlékeztetnek ősrégi dolgainkra, feloldhatjuk bennük kínzó önmagunkat, és amelyeket generációról generációra újra kell alkotnunk és élővé kell tennünk.
Ezért lett a Halottaskönyv is történetszerű – három halálesetet mesélünk el, háromféle viszonyulást az elmúláshoz. Innen, Közép-Európából kiindulva, egyféle szürreális Magyar Halottaskönyv lapjait pergetve.

3. Mesélj egy kicsit a fizikai színházhoz kötődő kapcsolatodról!
Sokféleképp lehet érteni ezt a fogalmat, az bizonyos, hogy mi nem vagyunk sem táncosok, sem tornászok, sem akrobaták. Azaz nem a mozdulatok formanyelvén keresztül közelítünk a témánkhoz, hanem inkább a külső vagy belső történeteink mentén, mondhatnám úgy is, hogy lelki síkon. Ezt valahogyan összekapcsoljuk azzal, ahogyan a szervezetünk reagál a külső valóságra, vagy ahogyan mi bele tudunk nyúlni a világba, és abban változásokat idézünk elő. Érzékenységet és expresszivitást keresünk egyszerre, és ebben a saját testünk bizonyul a legjobb mérőeszköznek. Ilyen értelemben minden színház maszkja mögött ott bujkál egy jó fizikai színház, hiszen minden színész használja a fizikumát, minimum lélegzik, és ez számomra ezerszer érdekesebb, mint színpadias gesztusok, vagy a látványos mozdulatsorok.

4. Kinek szól a Halottaskönyv és mi a mondanivalója?
Ahogyan Weiner Sennyey Tibor megfogalmazta a kritikájában: a bátrabbaknak szól. Azoknak, akik bátrabbak annál, mint ami éppen a legkényelmesebb lenne számukra. Ez az előadás nem egy vígjáték – bár sok humor van benne - , a nézőket egy sötétre hangolt, lassú világba vezetjük, hogy a belső és személyes utazás élményét lehetővé tegyük. Bizonyos nézőket ez levet magáról – talán azokat, akik nehezebben hipnotizálhatók, vagy akik nem szeretnének elszakadni a megszokott valóságuktól. A legtöbben azonban velünk tartanak, és vagy a sötét, démonikus oldalban fürdőznek egy mélyet, vagy pedig megfogja őket egy különös szabadság élménye és hálásak a színháznak, hogy ez megtörténik velük. Talán erről is szól az egész előadás – nincsenek mindenkire érvényes igazságok, de lehet választani a nézőpontok közül, lehet választani sorsot, még a haldoklás végóráiban is.
5. A darab érdekessége, hogy mindössze két színész testesíti meg az összes szereplőt. Mi az oka ennek?
A Tibeti Halottaskönyvben is két szereplő van: a tanítómester a haldokló fülébe sugdossa a titkos tanácsokat, amiket a köztes létben majd be kellene tartania, hogy véget vessen az örök körforgás földi kínjainak. Senki másra nincs már szükség ilyenkor. Mi is így voltunk ezzel, kivéve, hogy mégis kellett az előadáshoz még egy külső szem: így került a produkcióba Pignitzky Ádám látványtervező. Szóval ketten játsszuk a szerepeket, mert minden történetünk két ember viszonyáról szól, legyen az öregasszony, ápoló, csecsemő, fiatal anya vagy katona, úgy gondoltuk, ezt a feladatot most nekünk kell mindenestül megoldani.

6. Mik a terveid jövőbeni terveid új előadásokat illetően?
Rengeteg terv van, a pontos időzítés még kérdéses. A Halottaskönyv nagyon sikeres szériát fut tavasz óta, biztosan sokat fogjuk még játszani. Friss előadásunk a Radikális Szabadidő Színházzal a Szapphó is, Weiner Sennyey Tibor tragikomédiája. Ezzel a két darabbal most négy vidéki nagyvárosban is bemutatkozunk októberben, majd megyünk külföldre is még ősszel, illetve tavasszal. Tibor már dolgozik az új darabján, a Ciceró Szicíliában címűn, előtte pedig az Odüsszeiát terveztem be, mint témát – talán azért, mert jó lenne már hazatalálni, de addig is, amíg bolyongásra ítéltetett az ember, sokat tanulhat Homérosztól a hideg budapesti éjszakákban.