Engem az idegesített leginkább, hogy mindenhol csak ugyanazt a sört lehetett kapni, és ráadásul elég borsos áron kínálták. Az már csak a hab a tortán, vagy, hogy témánál maradjunk: a sörön, hogy én ezt a sört nem is szeretem. Annyi a világ amennyit beletöltesz. Na bumm. Én hiába töltöttem magamba a világot, valahogy nem nagyon vettem észre, hogy olyan nagy helyváltoztatások lettek volna. Lehet, hogy azért mert sötét volt, és így minden ugyan olyannak hatott, mint tavaly vagy azelőtt az éjszaka árnyékában, másrészt szerintem minden éppen csak arrébb lett téve egy pár métert, de lehet, hogy egy GPS van a fejemben ezért találtunk meg mindent, ripsz ropsz, de persze az is lehet, hogy hülye vagyok és nem vettem észre a különbséget. Mindegy, nekem a Szigetben a legnagyobb élmény mindig is a kóválygás volt, az érzés, hogy fingom sincs merre vagyok és, hogy merre tartok.

A Napra lehet nézni…

Az, hogy az IAMX-et miért 15:00-ra tették, rejtély. Le is lett késve. Az idei sziget nekem a Világzenei Színpadról szólt. A Napra a délután közepén kezdett, amikor még mindenki javában töltötte magába a világot, hát én is hasonlóképpen cselekedtem. Vártam a hatást. Talán egy kicsit túl korai volt ez a buli is, és így csak néhányan támolyogtak a színpad elé, de megfigyelhető volt, hogy minél jobban sötétedett, annál jobban alkonyult az elmékben is és annál jobban kitöltötte az emberek szívét, az az napra kiszabott világzene. A közönség hetven százaléka külföldi volt, így nagyfokú önös érzet és büszkeség töltötte el a szívemet, mikor láttam, hogy egyre többen gyülekeznek a színpad köré, egy pár pillanatra kultúrnacionalista lettem.

Egy más fajta „Oi”

Ez az „Oi” mindenféle agressziótól mentes, sőt egyenesen örömteli. Én megmondom őszintén, hogy a Laughter Through Tears című albumról vártam az enyhén Lamb-es, lazítós zenéket, de aznap este a londoni Oi Va Voi, dáridó formációban állt a színpadra. Volt nekik már egy emlékezetes sziget koncertjük évekkel ezelőtt, így nem volt meglepő, hogy odacsaptak és a mélyen tisztelt közönség azon nyomban kigombolt inges, korsólóbáló, höjjögető, dínom-dánom alakulattá változott. Annak ellenére, hogy majd minden lemezükön volt magyar vokál, és köztudottan szeretik a magyar zenét, mégsem varázsolták a színpadra sem az ex Animás Jucit, sem Szalóki Ágit. Csak – és tegyük is gyorsan idézőjelbe, hogy „csak”- egy fekete énekesnőt vonultattak fel, akinek a combjairól egyszerűen nem tudtam levenni a tekintetemet. Az volt az, amiről most olyan hosszú és fényes esszét tudnék írni, mint amilyen maga a fogalmazás tárgya volt. Kevés választott el attól, hogy a szám mellé, a nyakamra, töltsem a világot az ámulattól.

Csak, hogy teljes legyen a kultúrnacionalizmus

Azért az éj leple alatt még sikerült egy igazit keveregni, igaz ehhez nagyban hozzájárult, hogy lényegében már minden szomszédos világ és univerzum is le volt nyelve, el volt fogyasztva, ital formájában – !miért nincs a magyar nyelvben egy olyan szó amivel ezt egyszerűbben lehetne kifejezni, én pálcát török a „meg lett iva” kifejezés kanonizálása mellett! Egyszer csak azt vettem észre, hogy bekapcsol a kamera és én egy jó kedélyű, klasszikusan bensőséges és emberközeli Kispál és a Borz koncerten álltam. Nem Kiscsillag, nem 30Y vagy Kaukázus hanem a jó öreg Kispál és a tömérdeklen elszívott cigaretta, meg a Lovasi visszafogottan ésszerű faszságai. Szerintem még soha nem örültem ennyire Kispál koncertnek.
-fegyvernekylevente