Komolyan mondom, összetehetnénk a két kezünket, mert a Düreresek mindent megtesznek, hogy a seggünk alá, vagyis a talpunk alá rakják, mi szem-szájnak ingere (szándékos a képzavar, nem beszólni). Tavasszal volt már itt punk-rock haddelhad, most meg desszertnek a fesztiváldömpinghez, ide rendelték nekünk Kanadából a műfaj egyik nyers atyaúristenét. Szóval ki van nyalva a seggünk. És ez tény. Évekkel ezelőtt, pontosan 2003-ban, voltam először Ausztriában, Wiesen-ben –alig néhány kilométerre magyar hontól- ahol a Millencolin és a Therapy is randevút adott. Hát akkor majd a bokámat fostam le örömömben. Évek teltek el és nekem még mindig át kellett lépnem azt az egyre halványuló határt, hogy valami minőségi zajt fogadhasson be a szervezetem. Kérdezetem akkor magamban, miért?! Meg is jósoltam, hogy pár év és azt vesszük észre, hogy nem kell Bécsbe utazgatni egy jó buliért. Így is lett. Mára rogyásig van tömve az összes fesztivál külföldi sztárokkal, kuriózumokkal, unikumokkal, plusz, a budapesti helyek egyre igényesebb kínálata, tökéletesen üresre szárítja a pénztárcánkat. Igazi kapitalista túlkínálat.

Vagy aztán lehet, hogy a magyar közönség nincs teljesen tisztában azzal, hogy kik is azok a Propagandhi-ék, és ezért csak egy száz fő körüli közönségnek szólt a csinnadratta. A hely maga amúgy, szerintem egyre jobban kezd hasonlítani, a Bécsben már jól ismert és ezer meg ezer nívós pank koncertet is befogadó Arena-hoz. Ami persze nem baj, sőt… A hazai könnyűzenei rétegre is ráfér egy ilyen „underground” bázis. Szóval azon túl, hogy lényegében a kerthelységből is tökéletesen hallható és élvezhető volt a koncert, és ide nem kellett belépőt fizetni, a helybiztosító tökéletesen ellátta a feladatát.

A közönség két részre volt osztható. Volt aki az utolsó két album (Potemkin City Limits, Supporting Caste) kiforrott, ütemesen lüktető, erősen hard core-os beütésű nótáira vártak, köztük én is, és voltak akik a How To Clean Everything-es csapkodós pank eposzokra. Ennek az lett az eredménye, hogy az amúgy nagyon energikus újvonalas zenékre, a számok kezdetekor felhördülő éljenzés után, ütemes bólogatásba kezdett a „tömeg” egyik fele, míg a másik lagymatag, színpad előtti lökdösődéssel próbálta meg kibekkelni például a Speculative Fiction-t is. A régi kalapálósabb nótáknál pedig az eddig ejtőző réteg kezdett vad ugara-bugrálásba, ami kábé a negyedik taktusig tartott, mivel észrevették, hogy ugyanaz a két ember próbál meg, ugyanazon a három emberen stage diveing-olni. Elég diétás volt a mozgolódás. A koncert két harmadánál a basszeros gyerek elsütött egy elég szar poént: Are you getting hungry? Na ezt még a legkisebb angol tudással megáldottak is felmordulva fogadták, és némi anyázással, fák off-ozással díjazták. Összességében a tetoválatlan karú rock sztárok lenyomták amit csak ők tudnak kerek egy órában, és távoztak.

A zenekar rendben volt, jól játszottak, a hely szintén hibátlan volt, a közönségnek pedig nem a milyenségével hanem a mennyiségével voltak a problémák. Egy szó mint száz, arra kérném, a mélyen tisztelt olvasókat, hogy ne sajnáljon már 3000 forintot „kidobni” még ha csak végig is állja az egész eseményt. Végre elindult itthon is egy olyan folyamat, aminek köszönhetően, nem csak a méregdrága fesztivál napijegyek ellenében egy sablonos fesztiválkoncerten nézhetünk meg egy adott zenekart –aki látott már egy azon zenekart fesztiválon és saját bulin csapatni, az tudja miről beszélek- hanem a saját közegükben, olyan körítésben, ahogy azt ők megkívánják. Ha már megvan a lehetőség, vegyük a fáradtságot. Na kezitcsókolom!
-fegyvernekylevente