Búcsúzni mindig nehéz, és nehéz egy búcsúlevelet elkezdeni, főleg, ha soha máskor nem írtál az illetőnek. Azaz mégis, csak végül nem vetetted papírra amit gondoltál.

Sohasem ismertem Cipőt, bár mindig is szerettem volna találkozni vele. A bosszantóan szomorú tény pedig az, hogy ez minden egyes koncertnél csupán egy kicsin múlt, egy egészen aprócska sorsdarabkán, hogy éppen közbejött valami, ami miatt nem tudtam odaérni, vagy megszervezni, hogy ne jöjjön közbe az az apró, idegesítő valami. Hogy ott lehessek. Így csak egyszer, halvány emlékeimben legalábbis így él, nagyon messziről hallottam egy számot énekelni. Jó sok éve volt, talán a Városligetben. Mégis úgy érzem ismertem, a Republic dalokon keresztül mindenképpen ismertem Cipőt. Vele utaztunk ha utaztunk, vele énekeltünk ha úgy esett, hogy a Hatvanhetes helyett a nyolcas szürke aszfaltján gurultunk Balaton felé. Ő adta a hangulatot ha gondolkodáshoz kellett, és ő mondta ki helyettem, ha fájt. És kiskoromban tőle tiltott Apu, mondván, egy kisgyerek ne hallgasson közéleti dalokat, majd Cipő búcsúzott helyettem is, ha én nem találtam szavakat a képekhez, mikor egyetemi vizsgafilmem szépen megtervezett happy endje felfoghatatlan gyorsasággal, azóta is fájó búcsúvá változott.

Először nem értettem ezeket a furcsán érdekes dalokat, később pedig a mindennapokba ivódott a Republic. Valahogy mindig passzolt, és mindig pont akkor jött, amikor kellett. Cipő kimondta helyettem amit éreztem, akkor is, ha erről csak én tudtam, mert egy-egy gondolat még így is túl titkos maradt, az ő tolmácsolásában is. Ő megőrizte a titkomat, ezek a dalok mindig velem maradtak, és maradnak is.

De ne értsen félre senki. Nem sajátíthatom ki az emlékeket. Ezért is írtam le, mert hiszem, hogy mindannyian éppen így ismertétek őt.

Búcsúzni pedig mégsem szeretnék. Cipő, egyszer majd úgyis találkozunk. A fenti zenekar a legjobb lesz, nagyon készül már..

RQ